Válás után a legjobb bosszú a csendes visszatérés — gondolta —, és úgy rendezte el magában, hogy ezt a bosszút most végrehajtja. A garázsajtó nyikorgása olyan volt, mintha az egész város múltja nyögne egyet. Benzin és motorolaj szaga töltötte be a teret; a szagok rétegei egy pillanatra visszarántották őt abba az éjszakába, amikor egy bőrönddel kilökték az ajtón. A garázs közepén, egy láncokon lógó Ford alatt dolgozott Szergej: zsíros overall, piszkos rongy a hátsó zsebben, az arca olyan, mintha mindig dühöt gyúrt volna a vonásaiból.
Egy fiatal fiú a szerelő mellett reszketett, Szergej megrázta a fejét, majd hangosan ordított: „A kezed nem onnét nő! Oroszul mondtam, hogyan kell csinálni!” A fiú arcán a félelem és a megszégyenülés egyszerre ült; az asszony szemében valami megkeményedett. A tulajdonos — egy fáradt, öreg férfi — az üveg mögött ült, szemében olvasható volt a megszokás fáradtsága, a mindenre bólintás kora.
„Miben segíthetek?” kérdezte a tulajdonos álmosan, amikor beljebb lépett.
„Az eladási hirdetésedről.” Leült vele szemben. A férfi felélénkült, mint aki váratlan bónuszt kapott. „Tényleg vevő vagy?”
„Tényleg.” Szeme automatikusan Szergejre siklott. A férfi mutatott egy számot: neki ez egy kis vagyon volt — pont elég a dácsába költözéshez; neki ez csak töredéke annak, amit a motordiagnosztikai „hülye kis programjával” keresett. Mikor Szergej észrevette, felemelte a fejét, bekukucskált az üvegajtón, és gúnyos hangon kérdezte: „Nézd csak, ki az! Mi történt, Anya? Lerobbant az autód?”
A szívében egy pillanatra megcsikordult valami; a világában ő még mindig az a kétségbeesett nő volt, akit egyszer kivetettek. Nem mutatta ki a meglepetést vagy a dühöt. „Egy hónap múlva megölöd” — mondta hidegen, amikor a fiú rákoppant a porondra. A férfi nem értette a választ; ő viszont értette. Ez volt az a pillanat, amikor eldöntötte: nem kiabálással fog visszavágni.
„Írd össze a papírokat.” A tulajdonos tétovázott, mintha ez a szó valami ritka és félreérthető növény lenne, de végül megmozdult. A férfi mögött Szergej felnevetett: „Azonnal? Jól van, Anya, vedd meg a kis műhelyt, aztán dobd ki a szemétünket.” A látszólagos megvetés szikrázott a hangjában.
A papírok aláírása hideg, precíz mozdulat volt. Nem volt düh. Nem volt csapkodás. Csak egy toll, egy név, egy pecsét. Kifizetett egy összeget, ami számára csak aprópénz volt, de mégis kesernyésen kellett hozzáérnie a bőröndjéhez: a múlt megfizetése. Felállt, kezet fogott a tulajdonossal, aki még mindig nem hitte el, hogy ez komoly. Szergej a háttérből gúnyolódott, mintha máris megnyerte volna az estét.
Amikor kilépett a fénybe, a nap alacsonyan állt, és a por csillogott a levegőben. Nem érezte a bosszú édes ízét; csak egy üres, hideg elégedettséget. A garázs most már az övé volt, a kulcs a kezében nehéz volt, mint bűntudat, mint lehetőség. A fiatal fiú egy pillanatra ránézett, de nem mondott semmit. A világ megint csak haladt a saját forgásában: a szerelők bosszankodtak, a kliensek jöttek-mentek, a szerszámok csattogtak. Ő ment el.
A terv egyszerűnek tűnt: visszavásárolta, bezárta, átalakította. Elrejtette volna a jelenlétét, hogy Szergej ne érezze a hamis biztonságot. A bosszú lényege a csendes, módszeres birtoklás. De nem tudott egészen hazamenni. Később, mikor a város elcsendesedett, visszament. Most nem akarta hivatalosan átvenni. Csak belopózni. A nappali fény helyett a lámpák sárgája fogadta; a Ford láncokon himbálózott, mint egy vaskoporsó.
A fiatal fiú ott ült a padon, egy vékony pokrócba bugyolálva, szemében valami, amit először rosszul olvasott: nem csak félelem. Ahogy közelebb lépett, a fiú felemelte a fejét, és egyszerre megdermedt mindketten. A fiú arca ismerős vonásokat mutatott — ismerte a szemét, a homlokát, a hajvonalát. Pár pillanat alatt, anélkül hogy kimondta volna, a fiú megszólalt: „Anya?”
A szó, amire soha nem számított volna, olyan volt, mintha egy ajtó csapódott volna be mögötte. Szergej a háttérből felordított, hogy a fiú figyeljen rá, de a fiú nem hallotta; a fiú felállt, és könnytelen, törékeny mosollyal lépett elébe. Az asszony minden lépését érezte, mintha térdig süllyedt volna a történelemben. A fiú arca a régi fotókra emlékeztette, amelyeket elrejtett a költözés után: egy tengerparti kép, egy kis kéz a hátán, egy nyár illata.
„Te… te nem hagytál el.” A fiú hangja remegett. „Azt hittem… azt hittem sose jössz vissza.”
A dolgok, amiket hónapok óta maga előtt rejtegetett — a pénz, az ügyvédi levelek, az akaraterő — mind egyetlen, egyszerű örvénybe estek. Nem bosszúért jött. A visszavásárlásnak kettős arca volt: miközben ő a saját énjét védte meg, volt valami, amit még jobban akart: visszakapni azt, amit egykor elveszítette. A fiú nem volt idegen; ő volt a részecske, amit a múlt szétszórt.
Szergej ordítása elhalt a levegőben. A tulajdonos, aki régóta elnézően nézte a világot, most arcán meglepetéssel és valami hasonlóval, mint bűnbánat, kézzel a szájához kapott. A gyerekkor kimondatlanokkal telt jelenete volt, hogy a furcsa, mocskos garázsból előtörhet a régi család.
„Hová tűntél?” suttogta a fiú, és a nő térdre ereszkedett, hogy ki tudja igazán nézni az arcába. Könnycseppek csordultak le a fiú homlokán, de a hangja most nem félelemből, hanem megkönnyebbülésből szólt. „Miért nem szóltál?”
„Mert előbb akartam bizonyítani — magamnak —, hogy van tőlem több is.” Az őszinteség megcsillogott a hangjában. „Hogy van mit adnom neked, nem csak bőröndöt és elutasítást.”
Az igazság — az, ami váratlan volt Szergej számára — nem a perrel, nem a hatalommal vagy a pénzzel ért véget. A bosszú, amit ő tervezett, átváltozott: nem csupán birtoklás lett, hanem visszavétel. A garázst nem arra vette, hogy lealázza Szergejt; vette, hogy hazahozza a fiát.
Szergej, aki addig istenként bánkódott a villáskulccsal, most megdermedten állt. Nem volt mit mondania. A fiú, aki addig Szergej szó alatt bántott fiúnak tűnt, most anyjához simult. A garázsban a benzinszag keveredett a könnyek keserédes illatával.
Végül a nő felállt, és a kulcsot a zsebébe csúsztatta. Kilépett a garázsból, a nap lassan felkúszott a tető fölé. Nem érzett diadalt, csak valami mást: egy csendes, pontos melegséget, ami nem volt bosszú, hanem hazatérés. Szergej a kocsija mellett állt, a láncok lassan himbálóztak; az első csattanó egy elhalkult nevetés volt — nem győzelem, hanem valami, ami messzebb vitt minden számításnál: a visszatérés lehetősége.