A sürgősségi osztály várója mindig tele volt feszültséggel, de azon a hajnalon a levegő különösen nyomasztó volt. A neonlámpák hideg fénye fehérre mosta a falakat, miközben az emberek csendben várakoztak. Karomban ringattam Oliviát, újszülött kislányomat, aki nyugtalanul sírt. A császármetszés utáni fájdalom minden mozdulatot kínkeservessé tett, mégis igyekeztem nyugodt maradni.
„Csitt, kicsim, itt van anya” – suttogtam a hajába, miközben próbáltam egyenesen tartani a cumisüveget. A sírása élesen hasított a csendbe, és minden pillantás rám szegeződött, mintha bocsánatot kellene kérnem azért, hogy a gyermekem él.
Velünk szemben egy férfi ült, elegáns öltönyben, arany Rolex csillogott a csuklóján. Az egész lénye arról árulkodott, hogy hozzászokott ahhoz, hogy parancsoljon. Ujjával pattintott a nővérnek, mintha pincérnőt hívna.
– Lehetne ezt már felgyorsítani? – kérdezte gúnyosan. – Az én időm többet ér ennél.
A nővér, aki addig a pult mögött dokumentumokat rendezett, felegyenesedett. Hangja udvarias maradt, de volt benne acélos szigor.
– Uram, a legsürgősebb eseteket kell először ellátnunk.
A férfi felnevetett, s az emberek felkapták a fejüket. Majd rám mutatott.
– Sürgős? Ő? Nézzenek rá! Alig futja neki pelenkára. És az a bőgő kölyök… hagyjuk már! Most komolyan, az ő gyerekének az élete fontosabb, mint az enyém?
A teremben moraj futott végig, de senki nem szólt semmit. A férfi hátradőlt, önelégülten vigyorgott, és tovább provokált.
– Ez az egész hely egy vicc. Az olyanok, mint én, fizetik az adókat, az olyanok, mint ő, csak élősködnek. Miért kell itt ülnöm, miközben egyedülálló anyák bömbölő kölykeikkel rabolják az időnket?
Arcom égni kezdett, könnyek szúrták a szememet, de nem engedtem, hogy kibuggyanjanak. Magamhoz szorítottam Oliviát, megcsókoltam a homlokát, és legszívesebben eltűntem volna a székben.
Ekkor hirtelen kivágódtak a sürgősségi ajtók. Egy magas orvos lépett be, fehér köpenye suhogott, tekintete végigpásztázta a várót. A férfi már készült, hogy elégedetten felálljon, mintha biztos lenne abban, hogy érte jöttek.
De az orvos nem hozzá ment. Egyenesen hozzám indult.
Az orvos választása
– Ön az Olivia édesanyja? – kérdezte határozott hangon.
Megdermedtem. – Igen – feleltem, szorosabban ölelve a kislányomat.
– Jöjjön velem. Most azonnal be kell vinnünk.
A Rolexes férfi felpattant. – Hé! Biztosan téved! Én vártam itt órák óta. Az én ügyem fontosabb, mint egy síró csecsemő!
Az orvos szeme megvillant, és olyan tekintettel nézett rá, hogy a férfi egy pillanatra elnémult.
– Uram, a kislány állapota életveszélyes lehet. Maga megvárhatja a sorát.
A férfi arca vörösre váltott, de nem mert tovább szólni. Én pedig követtem az orvost a folyosón át.
A rejtett veszély
A vizsgálóban gyorsan munkához láttak. Olivia apró testét lefektették az asztalra, miközben én a széken szorítottam a karfát. Az orvos ultrahangot végzett, majd halkan szólt:
– Jó, hogy időben jött. A tünetek alapján veleszületett szívproblémára gyanakszunk. Most azonnal elindítjuk a kezelést, különben órákon belül súlyosabb állapotba került volna.
Elszorult a torkom, de a félelem mellett hálát is éreztem.
A váró visszhangja
Miközben Oliviát ellátták, az orvos visszament a váróba, hogy tájékoztassa a nővért. Ott azonban a Rolexes férfi még mindig dühöngött.
– Ez elfogadhatatlan! – kiabálta. – Én vagyok Kovács Dániel, befektető! Ismeri a nevemet? Ha nem, majd megtanulja. Nem fogok itt ücsörögni egy síró kölyök miatt!
Az orvos ekkor hideg nyugalommal megszólalt:
– Igen, ismerem a nevét. És tudja, mit találtam ma reggel a kórház archívumában? Egy adósságlistát. Az ön vállalata több millióval tartozik nekünk a korábbi kezelésekért.
A váróban döbbent csend lett. A férfi szeme kikerekedett.
– Ez… ez képtelenség – hebegte.
– Nem képtelenség, hanem tény – mondta az orvos. – És ha nem fizeti ki, hivatalosan is eljárást indítunk.
A férfi arca megfagyott. A gőg helyét pánik váltotta fel. Az emberek, akik addig kerülték a tekintetét, most suttogva figyelték.
A fordulat
Később, amikor Oliviát visszahozták hozzám, kimerülten, de megkönnyebbülve öleltem magamhoz. A nővér rám mosolygott.
– Most már biztonságban lesz.
A Rolexes férfi azonban ott maradt, összetörten, lehajtott fejjel. Már nem volt benne semmi a korábbi önhittségből.
Amikor tekintetünk találkozott, valami furcsa történt. Ő, aki percekkel korábban még lenézett, most motyogva megszólalt:
– Sajnálom.
Nem tudtam, őszinte volt-e, de akkor nem is számított. Csak Olivia számított, aki békésen szuszogott a karomban.
Epilógus
Napokkal később megtudtam, hogy a férfi tényleg bajba került. A cégét vizsgálni kezdték, és minden arroganciája ellenére kiderült: sok mindent titkolt. Az emberek a városban még hetekig emlegették a jelenetet a sürgősségin.
De engem nem érdekelt mások ítélete. Egyedül az számított, hogy a lányom életben maradt, és hogy megtanultam valamit: a látszat nem ér semmit. A Rolex nem véd meg senkit a saját árnyaitól.
Ott, a hideg neonfényben, a sürgősségi váróban, mindenki egyenlő. És végül nem a pénz dönt, hanem az igazság – és egy anya karjának ereje.