Zainab sosem pillantotta meg a világot, mégis mélyen érezte annak kegyetlenségét minden egyes lélegzetvételnél. Vakon született egy olyan családba, ahol a külső szépség értéke mindennél előbbre való volt.
Két nővére csodálták ragyogó szemeik és kecses alakjuk miatt, míg Zainab pusztán terhként szolgált, egy szégyellnivaló titokként, amelyet szigorúan elzártak a kívülállók elől. Amikor mindössze öt éves volt, elveszítette édesanyját, és ez a nap megváltoztatta apját is. Érzelmileg keserűvé és haragosá vált, különösen vele szemben. Néha még a nevén sem szólította — inkább „az a valami” kifejezéssel illette. A családi étkezéseknél vagy vendégség alkalmával nem engedte, hogy közel legyen hozzájuk. Úgy vélte, hogy átok ül rajta, és amikor Zainab betöltötte a huszonegyet, döntése végleg összetörte az addigi maroknyi reményt is, ami még a szívében élt.
Egy reggelen apja belépett az apró szobácskába, ahol Zainab csendben ült, ujjaival a braille-írásos régi könyv lapjain siklott, majd az ölébe helyezett egy összehajtott anyagot.
„Holnap férjhez mész,” mondta száraz hangon. A lány lefagyott — a szavak értelmetlennek tűntek. »Férjhez menni? Kivel?«
„A mecset koldusa,” folytatta az apa. „Vak vagy te, szegény ő. Ez a megfelelő egyesülés számodra.” Zainab arca elsápadt, próbált sikítani, ám hang nem jött ki a torkán. Nem volt választása, hiszen apja sosem engedett neki.
Másnap szűk körű, gyors ceremónia keretében kötötték össze életüket. Soha nem pillanthatta meg férjét és senki sem merte leírni neki az arcát. Apja tolakodott a férfihoz és parancsolt neki, hogy vegye fel a karját. Ő, mint egy testében rekedt árnyék, engedelmeskedett. A szoba sarkában rejtőzők nevettek, halkan, kéz elé dugva szájukat: „A vak lány és a koldus.” Az esemény után apja apró batyut adott neki pár holmival, majd a férfi felé lökte.
„Mostantól a te gondod,” tette hozzá, majd hátrafordulás nélkül távozott.
A férfi, akit Yushának hívtak, csendesen vezette őt az úton. Hosszasan nem szólt egy mukkot sem. Egy romos kis kunyhóhoz értek a falu peremén, ahol a levegő a nedves föld és a füst szagát árasztotta.
„Nem sok, de itt biztonságban leszel,” jegyezte meg lágyan Yusha. Zainab leült az ócska szőnyegre bent, visszafojtva könnyeit. Így kezdődött az új élet — vak lányként, egy koldussal, egy iszapkalyibában… de mégis tele reménnyel.
Fontos felismerés: Az első éjjelen valami különös történt.
Yusha óvatos mozdulatokkal készített teát, átadta neki saját kabátját, és az ajtó mellett helyezkedett el, mint egy hűséges őr, aki a királynőjét védi. Olyan kérdéseket tett fel neki, mintha igazán törődne vele: megkérdezte kedvenc meséiről, álmairól és arról, mi hoz nevetést az arcára. Ilyen figyelmet senkitől sem kapott korábban.
Az idő hetekké változott. Naponként Yusha elkísérte a folyóhoz, részletesen ecsetelte a napfényt, a madarakat, a fákat – annyira költői szavakat használt, hogy Zainab szeme előtt megelevenedtek a képek. Amint ő a ruhákat mosta, a férfi énekelt, este pedig csillagokról és távoli tájakról mesélt neki. Az első valódi nevetés évek óta visszatért Zainab arcára, a szívét lassan feltöltötte a szeretet. Abban a szerény kunyhóban meglepő fordulat következett be: Zainab beleszeretett.
Egy délután, miközben a kezét kereste, megkérdezte: „Mindig koldus voltál?” Yusha habozott, majd halk hangon válaszolt: „Nem mindig voltam ilyen.” Tovább nem mondott semmit, és Zainab nem firtatta tovább.
Ám egyszer, mikor egyedül ment zöldséget vásárolni a piacra, valaki hirtelen megragadta a karját.
„Utálatos vak!” sziszegte egy hang. Aki volt, nem más, mint nővére, Amina. „Tényleg élsz még? Még mindig a koldus felesége vagy?” Zainab könnyei szöktek a szemébe, de nem hajolt meg.
„Boldog vagyok,” válaszolta.
Amina kegyetlenül nevetett. „Nem is tudod, hogy néz ki. Csak egy hulladék, ahogy te is vagy.”
Majd suttogva megszólalt, ezzel összetörve Zainabot:
„Ő nem koldus. Zainab, hazudtak neked.”
Zainab botorkálva tért haza, elveszetten. Éjszakára várt, majd mikor Yusha visszatért, határozott hangon kérdezte: „Mondd meg az igazat! Ki vagy valójában?”
Yusha leült előtte, kezeit megfogta és így szólt: „Nem kellett volna ilyen korán megtudnod. De többé már nem titkolhatom előtted.”
Szíve vadul dobogott, mély lélegzetet vett és folytatta:
„Nem vagyok koldus. Én az emír fia vagyok.”
Zainab világát megroppantotta a hír. „Az emír fia…” Próbálta felfogni a hallottakat. Visszatekintett minden pillanatra: a jócselekedetekre, a csendes erejére, a túl eleven mesékre, amelyek megmagyarázhatatlanok voltak egy egyszerű koldusnak. Hirtelen minden érthetővé vált. Nem egy szegényhez adták, hanem egy herceghez, aki rongyokra öltözött.
Eltávolította kezét, egy lépést hátrált, és reszkető hangon kérdezte: „Miért? Miért hagytad, hogy koldusnak higgyem?”
Yusha felemelkedett, nyugodt, mégis érzelmekkel teli hangon válaszolt: „Azért, mert valaki olyat akartam, aki az igazi énemet látja — nem a gazdagságomat vagy a címemet. Valakit, aki tiszta lélek, egy olyan szerelmet, amit nem lehet megvásárolni vagy kényszeríteni. Te vagy minden, amire valaha vágytam, Zainab.”
Ledőlt, lábai gyengék voltak, a szíve kettős harcot vívott a fájdalom és a szerelem között. Miért nem mondta el előbb? Miért hagyta, hogy úgy érezze, mintha elutasított hulladék volna? Yusha újra térdre ereszkedett mellette: „Nem akartalak bántani. Álruhába bújva érkeztem, mert elege lettem az olyan előkelő kérőkből, akik nem az embert, hanem a trónt szeretik. Hallottam egy vak lányról, akit az apja elutasított. Hónapokig figyeltelek téged titokban, majd koldusként kértem meg az apád kezét, mert tudtam, hogy beleegyezik: meg akar szabadulni tőled.”
- Az elutasítás fájdalma és a szeretet ereje egyszerre robbant ki Zainab lelkében.
- Nem tudta, mit mondjon, így csak egy kérdést ismételt: „És most? Mi következik?”
Yusha gyengéden megfogta a kezét. „Most következel te velem a palotába, a világomba.”
Szíve hevesen vert. „De vak vagyok. Hogyan lehetek hercegnő?”
Ő szeretettel válaszolt: „Már most is az vagy, hercegnőm.”
Az éjszaka álmatlanul telt. Gondolatai zakatoltak: apja kegyetlensége, Yusha szeretete, valamint az ismeretlen félelmek, amelyek előtte álltak. Hajnalban egy királyi hintó állt meg a házikónál, fekete-arany őrök hajoltak meg Yusha és Zainab előtt, mikor leszálltak. Zainab kapaszkodott Yusha karjába, amikor a hintó a palota felé indult.
Már tömeg gyűlt össze érkezésükre, meglepődve fogadták a visszatérő herceget és még inkább, hogy vak nő kíséri őt. Yusha anyja, a királynő közelebb lépett, szemeivel átfogóan vizsgálva Zainabot, aki alázattal hajtott fejet. Yusha kiállt mellette és így szólt:
„Ő az én feleségem, akit választottam, aki meglátta a lelkem, miközben mások nem.”
A királynő egy pillanatra csendben maradt, majd előrelépett és átölelte Zainabot. „Akkor ő a lányom.” Zainab szinte elájult megkönnyebbülésében. Yusha szorította a kezét, s halkan hozzátette: „Megmondtam, biztonságban vagy.”
Este, bent lakosztályukban, Zainab az ablaknál állt, figyelve a palota zajait. Egy nap alatt gyökeresen megváltozott az élete. Már nem „az a valami” volt a sötét szobában. Feleség, hercegnő és egy olyan nő, aki nem külső szépsége miatt volt szeretve, hanem a benne lakozó lélekért. Ám a nyugalom közepette még mindig ott bujkált egy sötét árnyék: apja gyűlölete. Tudta, hogy nem lesz könnyű elfogadtatni magát, a palota falai között pletykák és gúnyolódások várnak a vakságára, s új ellenségek is előbukkanhatnak. Mégis először érezte, hogy nem kicsi többé — hanem erős.
A következő reggel összehívták a bíróságot, ahol nemesek és előkelőségek gyűltek össze. Voltak, akik kuncogtak, amikor karján Yushával belépett, de ő büszkén tartotta a fejét. Majd következett a váratlan fordulat: Yusha eléjük állt és kijelentette:
„Nem koronáznak meg, amíg a feleségemet elfogadják és tisztelik ebben a palotában. Ha nem fogadják el, elhagyom a trónt és magammal viszem őt.”
Suttogások futottak végig a teremben. Zainab szíve hevesen vert, miközben rá nézett. Már mindent feláldozott érte. „Feladnád a trónt miattam?” kérdezte halkan.
Yusha tüzes tekintettel válaszolt: „Már egyszer megtettem, és újra megtenném.”
A királynő felállt, majd ezt mondta:
„Legyen mindenki számára világos: a mai nappal Zainab nem csupán a feleséged. Ő a Királyi Ház hercegnője. Aki tiszteletlen vele, a Koronával van szembe.”
A terem megdermedt. Zainab szíve már nem félelemtől, hanem erőtől vert. Tudta, hogy az élete ezután változni fog, de már a saját szabályai szerint. Nem lesz többé árnyék — hanem egy nő, aki megtalálta a helyét a világban. És ami a legszebb, hogy mostantól nem kellett látniuk a szépségét — csak azt a szeretetet, amit a szívében hordozott.
Összefoglalóként elmondható, hogy Zainab története a kitartás, a szeretet és az igaz önismeret példája. Megmutatja, hogy a látszat gyakran csal, és a valódi értékeket nem mérik meg felületes dolgok alapján. A belső szépség, a mély emberi kapcsolatok és az önmagunkba vetett hit olykor csodákat képesek művelni az életünkkel, még a legsötétebb körülmények között is.