Amikor a biztonság karnyújtásnyira tűnt, mégis menekülni kellett
Még nem is fejeztem be az arcmaquillage eltávolítását, amikor kopogtak az ajtón. Ebben az elegáns, ötcsillagos hotelszobában hirtelen fagyos és fullasztó légkör vett körül.
Nem nézett rám. Csak egy pénzköteget csúsztatott a kezembe – tíz darab százdolláros bankjegyet –, és dadogva megszólalt:
„Ha túl akarsz élni, azonnal menekülj. Ma éjszaka.”
Fagyos dermedtség kerített hatalmába, mintha a szívemet jeges vízbe dobták volna.
Az én nevem Anjali, 26 éves vagyok, és egy építőipari vállalatnál dolgozom számviteli területen Delhiben. Férjemmel, Raghavval egy céges együttműködési értekezleten találkoztunk. Ő három évvel idősebb nálam – egy vonzó, karizmatikus fiatal vezérigazgató, Lucknow ismert és gazdag családjának egyetlen gyermeke. Kapcsolatunk villámgyorsan alakult: alig fél év alatt megkért, hogy legyek a felesége.
A családom egyszerű. A szüleim mindketten nyugdíjas állami alkalmazottak. Amikor Raghav megkérte a kezemet, anyám könnyekig hatódott, az apám, aki egyébként szigorú, áldását adta. Mindig engedelmes lány voltam – soha nem gondoltam arra, hogy hibázhatok a döntésemben.
Az esküvőnk csodálatos volt – az egyik legelsőrangúbb delhi hotelben tartottuk. Mindenki csodált, mert „gazdag férfihoz mentem feleségül.”
De én nem a pénzért választottam őt. Mellette biztonságban éreztem magam. Legalábbis a nászéjszakáig…
A vőlegény apja, Rajendra Mehta úr, visszafogott és tartózkodó ember volt. Már az első találkozásunkkor megéreztem ellenszenvét irántam.
De soha nem képzeltem volna el, hogy az ő fia saját esküvőjén ilyen fenyegető szavakat intéz hozzám.
„Nem értem. Mit jelent ez, nagybátyó?” – hebegtem sokként.
Erősen szorította a kezem, és halkan súgta – mintha félne, hogy meghallják:
„Ne kérdezősködj. Amikor kimész, valaki várni fog rád. Ne térj vissza. Ez minden, amit érted tehetek.”
Majd tekintetét rám szegezte – rémült, megbúvó –, mintha ennek a gesztusnak az ára a saját élete lenne.
És így távozott.
Ott maradtam remegve, számtalan kérdéssel a fejemben. A szomszéd szobában Raghav nevetségesen nevetett a telefonban a barátainak, nem sejtve, mi történt.
A félelem beszüremkedett a szívembe, elvesztettem minden bizalmat.
Egyetlen opcióként felhívtam legjobb barátnőmet, Priyát.
„Megőrültél? Menekülni az esküvőd éjszakáján? Valaki fenyegetett?” kiáltotta.
Elmondtam neki mindent. Elhallgatott, majd így szólt:
„Ha a sógorod ezt mondja, az nagyon súlyos. Már megyek is.”
Tíz percen belül Priya megjelent a hotel előterében. Én pedig úgy cammogtam a bőröndömmel, mint egy menekülő menekült, lehajtott fejjel. Az óra 2 óra 17 percet mutatott, miközben Delhi felett finom esőcseppek hullottak.
Priyánál rejtőztem el, kikapcsoltam a telefonomat. Húsz kihagyott hívás anyámtól, számtalan hívás férjem és a családja részéről, de a félelem megbénított.
Még az sem volt világos, mitől rettegek inkább – Raghavtól vagy egész családjától.
Másnap reggel, miközben Priya dolgozott, végre ismét elindítottam a készülékemet. Számtalan üzenet érkezett, egy részük vádaskodó, mások könyörgők, megint mások fenyegetők voltak.
Azonban egy üzenet kiemelkedett közülük. Egy ismeretlen számról érkezett:
„Apám jó ember, de nem tud megmenteni. Ha visszatérsz, megismered annak az árnyoldalát – vagy örökre eltűnsz.”
Aznap este Mehta úr közvetlenül írt üzenetet:
„Ha még mindig Delhi-ben vagy, találkozzunk egyszer, este nyolckor. Cafe Imperial, második emelet. Mindent elmondok.”
Menni kellett.
A kávézó régimódi volt, egy csendes sikátorban, az Old Delhi szívében. Felmentem a fa lépcsőn, ő már ott várt kifáradt szemekkel.
Gyorsan, halkan kezdett beszélni:
„Ismered, hogy Raghav az egyetlen fiúgyermekünk. Tudod, mi történt az első feleségével?”
Megmerevedtem.
„Hát… volt már egyszer házas?”
Bólintott.
„Senki nem mondta meg neked. Két hónappal az esküvő után meghalt. Az volt a hivatalos verzió: leesett a lépcsőn. De a családban mindenki tudja, hogy ez nem baleset volt.
Én sosem mertem erről beszélni, de most megteszem, mert te lehetsz a következő.”
Ekkor elővett egy USB-kulcsot.
„Fogadd el. Van rajta egy hangfelvétel és dokumentumok. Nézd meg, amit akarsz. De ne mondd el senkinek.”
„Miért nem fordulunk a rendőrséghez?” – kérdeztem.
Keserűen felkacagott:
„Mert még a rendőrség sem mert nyúlni ehhez a családhoz.”
Priyához visszatérve kinyitottam az USB-t. Több fájlt találtam:
- Nyolc perces hangfelvétel
- Szkennelt orvosi papírok
- Részben kitakart kézzel írt jelentés
Elsőként a hangfelvételt hallgattam meg. Egy nő hangja rezgett a félelemtől:
„Nem maradhatok itt tovább. Az esküvő óta Raghav bezárt, hetente cseréli a zárakat. Anyja azt mondja, hogy fiút kell szülnöm, különben „megoldják”, mint a többiek esetében. Fogalmam sincs, mit tettem rosszul…”
Ez Neha hangja volt, Raghav előző felesége, akinek nevét az iratok is megerősítették. A felvétel a halála előtti két napból származott.
A jegyzőkönyv Mehta úr saját kézzel írt beszámolója volt, amely évek furcsa viselkedéséről, családi megszállottságokról és sötét titkokról árulkodott:
- Mentális instabilitás generációkon át
- Egy ükunoka, aki feleségét meggyilkolta, mert hitt a „szűz vérben, mint a családi gazdagság megőrzőjében”
- Egy anyós, aki a csillagászat és rituálék rabja volt, és megkövetelte, hogy az ara egy éven belül fiúutódot szüljön, máskülönben „el lesz távolítva”
Neha kevesebb mint három hónappal a házasság után halt meg – állítólag elesett a lépcsőn. Egy másik exfeleségről is szó esett, akiről azt mondták, öngyilkos lett. Mindezt elhallgatták.
Undor fogott el. Raghav – ugyanaz az ember, aki előző este még összeborzolta a homlokomat – egy rettenetes titok közepén állt.
Menekülni akartam, de Priya megszólalt:
„Nem tűnhetsz el csak úgy. Meg fogják venni a nyomodat. Terveznünk kell, segítek.”
Priya és egy újságíró barátunk segítségével az iratokat névtelenül továbbítottuk a hatóságoknak, és ügyvédet kerestünk.
Három nappal később hivatalosan is nyomozás indult, ami nem hozott nagyobb médianyilvánosságot, de komolyan vették. Raghav családját összehívták, és Mehta úr először vállalta, hogy tanúskodik.
Néhány hét elteltével benyújtottam a válókeresetet. Raghav reakciója nem az volt, amit vártam. Egyszerűen rám nézett, és csak annyit mondott:
„Te is eltűnsz. Mint a többiek.”
A tekintetében semmi megbánás nem volt.
Az ügy hónapokkal később csendben lezárult. A család pénzzel és befolyásával próbálta elhallgattatni a sajtót, de a jogi rendszer már kevésbé volt befolyásolható.
Raghav sorsáról nem vagyok biztos, és már nem is érdekel.
Elhagytam Delhit, Mumbai-ban kezdtem új életet. A szüleim megdöbbentek, de támogattak. Most már óvatosabb vagyok a bizalommal, de egyvalamit biztosan tudok: túléltem.
Később egy kézzel írt levelet kaptam, név nélkül. Csak egy üzenet állt benne:
„Helyesen döntöttél. Köszönöm, hogy bátorságot adtál. – Az apósod”
Megindultságtól zokogni kezdtem. Vannak dolgok, amiket sosem gondolnánk, hogy megélünk – amíg el nem érnek minket. Már nem vagyok az az Anjali, aki a tündérmesékben hitt. De egy dolgot igen:
A hazugságban élni sokkal félelmetesebb, mint bármilyen igazság.
Végső gondolatként ez a történet arra figyelmeztet, milyen fontos, hogy ne dőljünk be a felszínes illúzióknak, és hallgassunk a belső hangunkra, még akkor is, ha a világ körülöttünk éppen mást mutat.