Öt év múltán történt váratlan találkozás
Egy nő először látogatta meg leendő rokonait – addig még soha nem fordult elő, hogy náluk járt volna. Az esküvő régen lezajlott, a kisunokának már öt éves lett, mégsem találkoztak személyesen.
Gondolatai között így alakultak a képek: „Túl különbözünk. Mi anyagilag jól állunk, ők pedig egyszerű emberek. Mi tágas lakásban élünk, míg ők egy régi házban. Talán irigykednek is, ki tudja?”
Hogyan is ne lennének irigyek? Az egyik oldal drága autókkal jár, és ingatlanokkal rendelkezik. A másik pedig a veteményeskertben dolgozik, busszal utazik munkába.
Amikor meglátja őket, kellemetlenül érzi magát, mintha egy láthatatlan fal választaná el őket. Különböző társadalmi rétegekből származnak, nincs közös érdeklődés, nincs biztos téma, amiről beszélni lehetne.
A rokon mogorva volt, arcán merev kifejezés. Néha úgy tűnt, mintha meg akarna harapni valakit. Még az esküvőn sem mosolygott, mintha egy idegen helyre került volna. A sógornő pedig túl egyszerű természetű volt, gyakran bármit mondott, ami eszébe jutott, taktussal nem rendelkezett. Inkább tartózkodni az ilyen emberektől – sosem lehet tudni, mi történik.
Mégis, menni kellett – meghívták őket. A kisunoka ötödik születésnapját akarták együtt ünnepelni az öreg házban.
A férj nem kísérte el, hogy ne okozzon kellemetlenséget a család szemében. Úgyis észreveszik a társadalmi különbségeket, és ez kellemetlen helyzeteket szülhetne. Ez a gondolat felháborította az együttlét lehetőségét.
Azt is meg kellett oldani, mit vigyenek ajándékba. Végül úgy döntöttek, hogy fekete kaviárt vásárolnak, valószínűleg az ottani emberek még nem kóstolták, legfeljebb tévében láthatták.
Egyszerű, visszafogott ruhába öltözött, díszek nélkül – egy üzleti öltözetbe, kevés érzelemmel az arcán. Tiszta, udvarias, tömör beszédet tervezett, kerülve a fölösleges szavakat.
Előkészítette magában a kérdéseket: a gyermekről és az egészségről – semmi más nincs szükség. Nem akart beleszólni az életükbe, nem kíváncsi kívülállóként.
A nevelés lehetne a legmegfelelőbb téma, de azon is óvatosan: ha megemlíti a nyelvek tanulását, azzal megbánthatja őket. Ők azt állítanák, hogy a gyermekkor a legfontosabb, és nem szabad túlterhelni a gyereket.
Veszélyes vitatkozni – az udvariasság szabályainak megsértése lenne.
Szégyellte, hogyan bírja majd ki az estét. Hogyan mutassa meg, hogy nincs semmiféle különbség közöttük.
Másfelől a lánya olyan érzéssel van náluk, mintha saját családtag lenne, nem panaszkodik. Vajon miért nem mesél többet? Talán azért, mert tapintatos – és ez a legjobb.
Amikor megérkezett az házhoz, habozott belépni. Egy csomagot vett elő a kezéből, és lassan benyitotta a kaput – ekkor látta, hogy a rokon megszokottan rohangált az udvaron, az unokát a vállán hordozva, vidáman kiabálva:
„Reggel korán szánnal megyünk, szembe az erdőn futunk!”
Az apróság nevetett, elégedett és boldog volt.
Amikor a rokon észrevette a vendéget, megfordult, és az arcán ragyogó öröm jelent meg. Szemeiben melegséget látott!
„Ó, jött a sógornő! Nagyszerű! Gyertek be, még nem játszottunk elég sokat bújócskát!”
El akart méltósággal bólintani, s királynő módjára továbbmenni, de lába önként vitték feléjük. Felkapta az unokáját, megpörgette, és így szólt:
„Boldog születésnapot, kicsim! Van ajándékunk – vettünk egy nagy autót, amivel lehet csúszkálni!”
És megmutatta a képet a telefonján.
A rokon elmosolyodott: „Rendben, még egy kicsit futkározunk, aztán jövünk.”
Belépett a konyhába – ott volt a lánya és a menyasszony, akik éppen tésztát készítettek, a kezük lisztes volt.
Ahogy meglátták, karjaikat kitárták, nehogy újra bevonják őt a koszba, és elárasztották csókokkal.
A sógornő azonnal belevágott a beszédbe:
„Alig vártuk! Ülj le, hallgasd meg! A tanárnő kidobott az irodalomóráról, mert Tatjana Larint ostobának neveztem! Pedig ő volt az ostoba, nem ő!”
Nevetésben tört ki, a lánya is őszintén nevetett – látható volt, hogy lelkiekben összhangban vannak.
A sógornő átirányította a figyelmet: „Addig is, te fejezd be, én pedig felgyújtom a tűzhelyet.” Majd érdeklődött:
„A férjed miért nem jött el? Olyan elfoglalt?”
Gyorsan váltott témát.
Az egész esemény könnyed és természetes volt – semmiféle feszültség vagy színlelés nem érződött.
Egyszer csak kényelmetlenül érezte magát, amikor elővette a fekete kaviárt tartalmazó csomagot.
Hezitált, mégis kinyitotta azt.
A sógornő nem zavartatta magát, örömmel közölte:
„Még sosem kóstoltuk! Karácsonyig eltesszük – nem fog megromlani?”
Majd betette a hűtőszekrénybe.
Megjelent a szomszéd, kezében az unokáját vezette. Utánuk a veje, aki kopott tréningben valamit barkácsolt az udvaron.
A vendég csendben elővette a kötényét és elkezdte szeletelni a zöldségeket. A veje egy széket hozott, felkapta a polcról az edényt.
A sütemények már várakoztak a tálcán. A rokon, amíg a felesége nem látta, elcsent egy kekszet, szemmel láthatóan kacsintott és az ujjával az ajkaira mutatott.
A feleség észrevette, és huncutul megszólalt: „Nem bírod kivárni!”
Először az unoka kapott enni, aztán lefektették pihenni.
A felnőttek csendesen vacsoráztak, halk beszélgetéssel, hogy ne zavarják a pihenőket.
Az idő gyorsan eltelt, és senkinek nem volt kedve elindulni.
Az egész család elkísérte őket az ajtóig. A sógornő egy csomagot adott át tele süteménnyel:
„Este jót fogtok kávézni.”
Otthon a férje köntösben várta, és érdeklődött:
„Hogy bírtad a látogatást? Nehéz volt?”
Ő a süteményes csomagot letette az asztalra, és csak annyit mondott:
„A rokonok küldték.”
Majd bement zuhanyozni.
Nem lehet szavakkal kifejezni, milyen könnyed és békés volt az együttlét. Milyen nyugalom töltötte be a lelkét.
Az ilyen érzéseket nehéz szóval elmagyarázni – olyan mély és igaz volt.
Fontos megjegyzés: Egy családi találkozás nem csak az eltérésekről szól, hanem a meglepő melegségről és a megértésről is. Az előítéleteket félretéve, az emberek képesek kapcsolódni egymáshoz, függetlenül társadalmi helyzetüktől.
Ez az esemény azt mutatja, hogy a valódi emberi kapcsolatokat a szívből jövő nyitottság és őszinteség tartja életben, nem pedig az anyagi különbségek vagy külsőségek.