Amikor apám elment, mindössze három éves voltam. Azt hittem, sosem fogok emlékezni rá. De aztán, ahogy teltek az évek, mégsem tűnt el végleg. Ő volt az árnyék, amit anyám soha nem akart elengedni. Miután apám elhagyott minket, anyám soha nem beszélt róla, és ha én próbáltam valamit kérdezni, mindig az volt a válasz, hogy „Ne érdekeljen ő! Ő döntött úgy, hogy elmegy.”
Ez volt a válasz, és minden kérdésem után ez az egyetlen mondat járt a fejében. Sosem volt egy fényképem róla, egy emlékem sem. Annyira eltemette a múltat, hogy valósággal kitörölte apámat a történetünkből. Nem voltak közös pillanatok, sem ünnepek, sem születésnapok, sem telefonhívások. Apám egyszerűen nem létezett. Egy név volt, amit még a szomszédok sem emlegettek.
Néha felmerült bennem, hogy mi lett volna, ha apám nem hagyott volna el minket, de ha megpróbáltam kérdezni anyámtól, mindig csak az jött: „Ne érdekeljen ő, Emma, ő már nem tartozik hozzánk.” Így hát belenyugodtam a helyzetbe, és életemet apám nélkül folytattam, mert igazából nem ismertem őt, és nem is akartam tudni semmit róla. Az életem egy egyenes vonalon futott, és apám csak egy ismeretlen elem maradt, amivel nem volt dolgunk.
Aztán, amikor huszonöt éves lettem, egy telefonhívás változtatta meg mindent.
A telefonomon egy ismeretlen szám jelent meg, és az agyam azonnal kikapcsolt, mivel nem szerettem az ilyen hívásokat. Mégis, valami megfogott, és felvettem.
„Helló?” válaszoltam, próbálva lehűteni a szívem, ami gyorsan kezdett dobogni.
„Ez… Emma Carlson?” kérdezte egy női hang, kicsit idegesen, mintha nem tudná, mit mondjon.
„Igen, ki az?” kérdeztem, próbálva felismerni a hangot.
„A nevem Laura. Sajnálom, nem tudom, hogyan mondjam el, de… az apád a múlt héten meghalt.”
A levegő mintha kővé dermedne, és egy másodpercnyi csend következett. A szavaim elakadtak, és hirtelen azt sem tudtam, hogyan reagáljak.
„Nem… Nem hiszem, hogy én… igazán…” próbáltam válaszolni, de a torkom kiszáradt, és úgy éreztem, hogy az egész világ összedől.
„Megértem,” mondta Laura kedvesen, „de ha úgy döntesz, hogy eljössz, azt hiszem, ő is szeretné, ha ott lennél. A temetése holnap lesz.”
Azonnal nem tudtam mit kezdeni a hallottakkal. Hogyan reagálhatnék egy olyan férfi halálára, akiről egész életemben azt hittem, hogy sosem létezett igazán? Mégis, valami visszahúzott, hogy legalább elmenjek. Talán azért, hogy végre pontot tegyek a kérdések végére, amiket soha nem merhettem feltenni.
Másnap egyedül érkeztem a temetésre. Az egész annyira idegen volt számomra. A temető kapujában megálltam, és tíz percet ültem a kocsiban, mielőtt beléptem. A szívem a torkomban vert, és a lábam is remegett, de végül bementem. Csendben ültem, elrejtőzve az emberek tömege előtt, akik mintha mind ismertek volna valamit, amit én nem.
Ekkor egy nő ült le mellém. Egy középkorú asszony volt, sötét kabátban, és arca megviseltnek tűnt.
„Emma?” suttogta, mintha már várt volna rám. Meglepetten fordultam, és felismertem a nevet, amit most hallottam először.
„Én vagyok Laura,” mondta, miközben halkan mellém ült. „Örülök, hogy eljöttél.”
Nem tudtam mit válaszolni. Az érzelmek annyira összezavartak, hogy csak egy pillanatra bólintottam. Nem tudtam mit mondjak egy idegen nőnek, aki állítja, hogy apám felesége volt.
A temetés után Laura megérintette a karomat.
„Van valami, amit látnod kell,” mondta halkan, mintha súlyos titkot akarna megosztani velem. „Valamit, amit ő hagyott neked.”
„Nekem?” kérdeztem. Nem értettem.
Laura elővette a táskájából egy kis ezüst kulcsot. Az én kezembe adta, és azt mondta: „Soha nem felejtett el téged. Ha úgy döntesz, gyere velem. El kell mennünk az ügyvédhez.”
A kezem remegett, miközben átvettem a kulcsot. Éreztem, hogy valami fontos dolog kezdődött el, de még mindig nem tudtam, hogy mi történik.
Nem sokkal később az ügyvéd irodájában ültünk. A hely tele volt az oldott bőr és papír illatával. Az ügyvéd, egy középkorú férfi, gondosan rendezte a papírokat, miközben Laura mellettem ült és bátorítóan simogatta a kezem.
„Elkezdhetjük?” kérdezte végül az ügyvéd.
„Richard Carlson hagyott egy különleges üzenetet a lányának,” kezdte. „Azt kívánta, hogy átadjam neki a személyes dolgait. Egy biztonsági szekrényt, egy vagyonkezelőt és egy levelet, amit ő írt.”
A szívem gyorsan kezdett verni. „Ő… említett engem?”
„Igen,” válaszolta az ügyvéd. „Egyértelműen.”
Elővett egy fekete dobozt, melynek zárja kombinációval volt ellátva. Laura behelyezte a kulcsot, és a zár kattant. Ahogy kinyitották a dobozt, benne voltak a dokumentumok – néhány régi, mások frissek. A tetején egy levél hevert.
„Ez az apád levele,” mondta az ügyvéd. „Ezt neked hagyta.”
Minden lélegzetem egy pillanatra elakadt. Egy férfi, akiről azt hittem, már régen eltűnt az életemből, most valami olyat hagyott nekem, ami választ adhatott volna minden kérdésemre.
Amikor kinyitottam a levelet, az apám végre beszélt hozzám. „Bocsánatot kérek mindenért, amit nem mondtam el. Soha nem akartalak elhagyni… de azt hittem, hogy te nélkülem is boldogabb leszel.”
Most már tudtam, hogy a dolgok, amikről mindig csak álmodtam, valójában léteztek. Az apám emlékezett rám. És végre elkezdhettem megérteni, miért hagyott el minket.