A munkahelyemen találkoztam Márkkal. Vicces, kedves, és mindig magabiztos volt. A kapcsolatunk gyorsan fejlődött, és hat hónap után eljegyzett. Azonnal igent mondtam, bár még nem találkoztam a szüleivel – egy másik városban éltek. Most azonban eljöttek, hogy megismerjenek, miután értesültek a frigyünkről.
Márk azt mondta, hogy asztalt foglalt egy elegáns étteremben erre a fontos alkalomra. Órákat töltöttem a készülődéssel – a tökéletes ruha kiválasztásával, a sminkkel, minden részletre ügyelve, hogy nagyszerű benyomást tegyek. Nyugodtam magam, biztos voltam benne, hogy minden rendben lesz. Képzeletben már együtt nevetgéltünk a vacsora alatt, és én úgy hagyom el az éttermet, hogy úgy érzem, a család tagja lettem.
De akkor, amint leültünk az asztalhoz, Márk apja olyan dolgot tett, ami mindent megváltoztatott. Az apja, miután üdvözölt minket, hirtelen a szemembe nézett, és így szólt: “Szóval, te vagy az, aki elrabolta a fiam szívét, igaz?” Hozzátette: “Remélem, tisztában vagy vele, hogy az élet nem mindig ilyen könnyű, és neki szüksége lesz valakire, aki megérti és támogatja őt.”
Az egész pillanat olyan feszültté vált, mintha a levegő is megfagyott volna. Éreztem, hogy a szavai valahogy vádaskodóak voltak. Próbáltam reagálni, de a torkomban gombóc ült. Márk látszólag nem vette észre, milyen feszültség van a levegőben, csak mosolygott, és a szüleit próbálta nyugtatni.
Az este folyamán több ilyen megjegyzést is tett, amelyek mind ugyanazt sugalltak: nem voltam elég jó Márk számára. Végül elérkezett az a pillanat, amikor le kellett mondanom az esküvőről. Otthon, miután elhagytuk az éttermet, elmondtam Márknak, hogy nem érzem magam elfogadva, és hogy a családja viselkedése miatt nem tudok tovább lépni.
Egy nap, amikor az ember azt hiszi, hogy minden rendben van, egy pillanat elég ahhoz, hogy felforgassa az egész életét. És nekem ez az este volt az.