Az este, amikor Andrej belépett a szobába, valami megváltozott. Olya a konyhában állt, a hűtőben talált romlott tej és a kemény kenyér között. A ház csendje mindent elnyelt, mintha az idő megállt volna. A kis Alina az iskolai füzetében rajzolt, a macskákat formázva, miközben Olya nem tudta, hogyan mondja el neki, hogy a világ holnap már nem lesz ugyanaz.
Andrej hangja, mikor belépett, más volt. A téli csizmái szinte üvöltöttek, ahogy a hideg kövön csikordultak, mintha szándékosan akarta volna, hogy felfigyeljenek rá. A férfi szavai nehezek és hidegek voltak, mint a tél.
– Beszélnünk kell – mondta.
Olya elfordult, próbálva elnyomni a félelmet.
– Most? Alina éppen a házi feladatát csinálja…
– Nem, most kell. – Andrej hangja egyre erősebben hangzott, mintha minden szót nehezen hozott volna ki. – Eltávolodtunk egymástól, Olya. Belenéztem egy másik nő szemébe, és úgy érzem, nem tudok így tovább élni veled.
Olya szíve összeszorult, és bár próbált nyugodt maradni, valami belülről elpattant. Andrej folytatta, mintha minden egyes szót fájdalmasan kimondott volna.
– Ő a barátnőm, Nastja. Úgy döntöttünk, hogy együtt kezdjük az életünket… itt. – Andrej hangja egyre inkább elhalkult.
Olya lélegzete elakadt. Elfordult a lánya felé, aki semmit sem hallott abból, ami történt. Mégis úgy érezte, hogy Alina minden egyes szót meghallott. A férfi javasolta, hogy költözzön el, menjen az anyjához.
A nő várt. A csend a levegőben lógott. Ordítani akart, törni akart mindent, de nem tette. A fájdalom és a csalódás összenyomta a mellkasát, miközben szavait alig hallotta.
– Hogyan mondjam el Alinának? – suttogta végül.
A férfi nem válaszolt.