Sonya sosem gondolta volna, hogy az életét ilyen hirtelen elpusztítja egyetlen pillanat. Aznap, amikor hazaérkezett, minden más volt, mint ami megszokott: korán véget ért a munkanapja, és bár fáradtan, de úgy érezte, meglepetést szerez Maximnak, aki mindig annyira várta őt. Az üres liftben mosolygott a gondolataira, de amint belépett a lakásba, valami nem stimmelt.
A fény, amely halványan világított a folyosón, azonnal felkeltette a figyelmét. Maxim sosem hagyta égve a lámpát, ha elment. És akkor észrevette: valaki más cipője állt az ajtó előtt. Elegáns, női lábbelik. Ismerős. Sonya szíve megugrott, a gondolat, hogy ez nem lehet igaz, szinte elnyomta a szorongást, ami már az agyában pörgött. Ahogy tovább ment, a szobából furcsa hangok szűrődtek ki. Valami mocorgás, nevetés, egy szótlan titok.
A szobában az egész világ egy pillanatra megfagyott. Maxim és Lera, a legjobb barátnője, egymás karjaiban. Az ágyuk, amelyet tegnap még közösen tervezgettek, most egy másik világba vezetett. Sonya csak állt, és nem akarta elhinni, amit látott. Maxim pánikba esett, amikor meglátta őt, de Lera sem volt jobb állapotban – a takaró alatt próbált elrejtőzni, miközben bűntudat és szégyen árnyékolta el az arcát.
Sonya egy szót sem szólt, csak megfordult és elment. A ház, ahol mindig biztonságban érezte magát, most idegennek tűnt. A liftben remegve, mintha az ujjai nem is az övéi lettek volna, megszakította a hívást. Az emlékek, a fájdalom vezetett a legbiztosabb helyre, az anyjához. Az ajtó kinyílt, és édesanyja csendben ölelte át. Nem kérdezett, csak figyelt. Minden megértett.
Az éjszaka csendje mélyebb volt, mint bármi, amit elmondhattak volna. A reggel újabb üzeneteket hozott. Bocsánatkéréseket. Hazugságokat. Sonya válasza határozott volt: „Elmegyek. De ne számíts rá, hogy valaha is ugyanaz leszek.”