László Takács reggel, mint minden nap, gyorsan elmerült az üzleti világában. Az irodai rutinja egyedül tartotta életben a felesége, Eszter halála után. A reggeli kávé, a táblázatok, a fontos találkozók — mindezek lettek számára az élet alapjai.
De akkor történt valami, ami mindent megváltoztatott. Egy apró hang, alig hallható a város zajában, megszakította a napja ritmusát.
— Bácsi… kérlek, vigyed el a húgomat. Nagyon éhes…
László megállt. Egy fiatal fiú állt előtte, soványan, könnyes szemekkel. A karjában egy kis csecsemőt tartott. Zsófi volt, akit egy elnyűtt takaróba csavartak. A fiú, Benedek, mintha az egész világot védte volna, szorosan tartotta.
László letérdelt, és gyengéden kérdezte:
— Hol van az anyukátok?
— Azt mondta, jönni fog… de már két napja várok — válaszolta a fiú halkan.
A következő napok eseményei gyorsan következtek. László elintézte, hogy a gyerekeket elvigyék egy közeli kávézóba, hogy megebédelhessenek. Ahogy Benedek mohón evett, László szembesült azzal, hogy mi történt: nem csak üzletemberként kellett jelen lennie, hanem emberként, aki segíthet.
A rendőrség hamarosan megérkezett, de amikor Benedek megragadta a kezét és suttogta: „Ugye nem adtok el minket?”, László megértette, hogy nem hagyhatja őket. Megígérte, hogy nem hagyja el őket, és a gyermekek végül ideiglenes gondnokságba kerültek.
László úgy érezte, hogy az életét nem csupán a munka adja, hanem a gyerekek iránti felelősség és szeretet is. Az állandó gondnokság és a lehetséges örökbefogadás lehetősége már nem volt kérdés számára.
Ahogy Benedek a sarokban rajzolt, egy este megkérdezte tőle:
— El fognak minket vinni?
László leült mellé, és mélyen a szemébe nézett:
— Nem adom el. Megígérem. Soha.
Másnap elindította a szükséges folyamatokat, hogy a gyerekek véglegesen az ő gondoskodása alatt maradjanak. A külvárosban talált egy kis házat, kerttel, hogy végre biztonságban élhessenek. Az életének új célja volt: megvédeni azokat, akiket véglegesen a szívébe fogadott.