Katja lassan magához tért, és a ködös valóság egyre tisztábbá vált. Az orvosi műszerek ritmusos kattogása és a háttérben zajló beszélgetések mind egyre erősebben hatottak rá. A szemei előtt fehér mennyezet bontakozott ki, de valahogy minden elmosódott és homályos volt. A múlt darabjai törtek elő: egy autóbaleset, a villogó fényszórók, a víz, és az irányítás elvesztése.
A fájdalom erősen hasított minden egyes mozdulatával, és alig tudott megszólalni, mikor egy női hang, aggodalomtól remegve, megszólalt: „Magához tért! Doktor úr, gyorsan!” A hang mintha egyre távolodott volna, de amikor Katja fókuszálta tekintetét, felismerte az ismerős arcot – Valentina Petrovnát, a férje, Andrej anyját. Az anyós, aki mindig is hideg és távolságtartó volt, most meglepő módon gyengédséget sugárzott, szemei vörösek voltak a sírástól.
„Katja, drágám…” – suttogta, miközben halkan a kezét az ágy szélére helyezte. Katja meglepődött, soha nem hallotta még ilyen hangon beszélni.
Ahogy a lány összeszedte magát, és a gyengeségtől suttogva kérdezte: „Andrej… hol van?”, a szoba csendes lett. Az orvos és a nővér tekintete jelentőségteljes volt. Az ajtó becsukódott, és Valentina Petrovna végre elmondta, amit már hónapok óta rejtegetett: „Katja, Andrej… Vera Nyikolajevával van. Hat hónapja találkozgatnak. A baleset előtt akarta elmondani neked…”
Katja úgy érezte, mintha elvágták volna, minden szónál súlyosabb lett a csend, és a teste megfagyott a szomorú igazság súlya alatt. „Ez nem lehet igaz…” – suttogta, alig hallhatóan. Az anyósa arcán a belső küzdelem tükröződött, és Katja tudta, hogy most már másképp kell élnie.