Éva második napja töltötte a gyakornoki helyét az irodában, ahol senki sem tudta, hogy ő Anton Markovics lánya – a cégóriás titokzatos alapítója. Az első nap csak a nyomtatót kezelte, kávét főzött, és titokban megszámolta, hányan beszéltek róla a háta mögött. Ma pedig…
– Hoztad a jegyzőkönyvet, Hamupipőke? – Lena kacéran pislantott rá, miközben egy színes mappát dobott az asztalára.
Éva bólintott, és visszafogottan átadta a dokumentumot. Lena mögött a kopaszodó Gennagyij Pavlovics fel sem nézett a monitorjáról, csak mormogott:
– Jobb lesz, ha gyorsan tanulsz. Nálunk nincs idő a kényes kisasszonyokra.
Éva visszament a sarkában lévő asztalhoz. Türelem. Figyel. Jegyzetel. Láthatatlanná válik. Azt akarta, hogy ne az apja neve, hanem a saját teljesítménye alapján ítéljék meg.
A harmadik napon Lena nem jött be. A kávéfőző elromlott, a nyomtató kiakadt, és senki sem tudta, hogy az új szállítmány számlái miért nem érkeztek meg. Éva szó nélkül fogta a papírokat, utánajárt, telefonált, rendszerezett. Mire Lena délután berobbant a sarokból:
– Mi a fene történt itt?
– Minden rendben – mondta Éva nyugodtan. – A számlák megérkeztek, új patron is van a nyomtatóhoz.
Gennagyij felnézett, először azóta, hogy Éva belépett:
– Honnan tudta, mit kell csinálni?
Lena idegesen felnevetett:
– Mázli.
Éva csak annyit mondott:
– Vagy tapasztalat.
Amikor este Anton Markovics telefonált, csak ennyit kérdezett:
– Nos?
Éva halkan felelt:
– A királyság él. Csak kicsit poros.
– Akkor rázd fel – mondta az apja büszkén. – De ne áruld el magad. Még nem.
Éva mosolygott, és új dokumentumokat kezdett iktatni. A játék csak most kezdődött.