„Galina, ez csak átmeneti…” – mondta Viktor azon az estén, mikor először nem jött haza időben. A harmadik emeleten lakó Larisánál volt, „beszélgettek” – állítólag csak barátilag. Galina akkor még hitt neki.
Harminc év házasság után az ember azt gondolná, hogy ismeri a társát. Galina is így hitte. Minden reggel ő főzött, ő vasalt, ő futott a patikába, mikor Viktor vérnyomása megint rakoncátlankodott. És most? Most Viktor nem jött haza – egyre gyakrabban.
Egy nap aztán bejelentette: elköltözik. Larisához.
Galina nem sírt. Csak becsukta az ajtót utána, és visszament a konyhába. Megmosta a poharat, amiből még pár perce Viktor ivott, és csendben kidobta a kukába.
Az első hónap nehéz volt. A könyvtárban dolgozott továbbra is, de este már nem várt haza senkit. Az ablakból nézte a házat, ahol Larisa lakott – a harmadik emeleten égtek a fények, nevetés szűrődött ki. Aztán egy napon Galina eldöntötte: nem néz többé oda.
Elkezdett gyalogolni esténként. Aztán kertészkedni. A kis udvaron virágágyást ültetett – színes lett, illatos, és a szomszédok minden nap megdicsérték.
És amikor már azt hitte, végleg lezárta Viktor történetét, egyszer csak ott állt az ajtóban – egy borítékkal a kezében.
– Galina… beszélnünk kell. Larisa… – kezdte, de Galina csak felemelte a kezét.
– Nincs miről beszélni, Viktor. Amit elvettél, elvetted. Amit eldobtál, az már nem a tiéd. Mi ez a boríték?
– Egy válási megállapodás. Larisa nem… nem akar már közösködni. Szerinte a lakás jár neki. És nekem is.
Galina elmosolyodott. Egy újfajta, nyugodt mosollyal.
– Ez a lakás az én nevemen van. A szüleimtől kaptam. Te és Larisa ebben a történetben csak mellékszereplők vagytok.
Majd becsukta az ajtót, és visszament a virágaihoz. A rózsák épp akkor kezdtek nyílni.