Anna Vasziljevna már több mint hetvenéves volt, és egész életében matematikatanárként dolgozott. Férje, Georg elhagyta húsz évvel ezelőtt, és bár nagy szerelem volt köztük, a sors úgy hozta, hogy Georg korábban távozott az életből. Anna mindent megtett, hogy fiát, Viktort boldoggá tegye, még akkor is, amikor ő maga egyre gyengébben érezte magát.
Egy este, ahogy megszokta, a telefon csörgött. Viktor volt az.
– Szia, anya, megkaptad a nyugdíjad? – kérdezte, miközben Anna hangján aggódás csendült.
– Igen, fiam, de az orvos több gyógyszert írt fel. A szívem egyre gyengébben működik, félek, hogy valami nincs rendben – válaszolta fáradtan.
Viktor nem habozott, azonnal intézkedett.
– Kifizetem a kocsit, aztán elmegyek a gyógyszertárba. Ne aggódj, elintézem – mondta magabiztosan.
Anna mindig mindent megadott neki, még akkor is, amikor már nem volt semmi tartaléka. Viktor felnőtt lett, de valahogy sosem érzett felelősséget a helyzet iránt. Ezért is bízott az anyjára, akinek sosem mondott nemet.
Pár nap múlva Viktor nem hozta el a gyógyszert, és Anna egyre rosszabbul érezte magát. Egy este, amikor már nem volt ereje felhívni, álomba merült. Az álomban fiatal lányként, Annuskaként sétált haza barátaival, amikor egy jóképű fiatal férfi, Gosha, megszólította.
– Szeretlek, Annuska! Feleségül akarlak venni! – mondta, miközben ő csak féltve válaszolt.
A boldog pillanatok gyorsan elillantak, és Anna már csak a szívében érezte a szeretet. Amikor felébredt, rosszul lett, alig kapott levegőt. Viktor, aki még mindig otthon volt, azonnal észrevette a bajt, és mentőt hívott. Ahogy megfogta édesanyja kezét, sírva mondta:
– Anyu, bocsáss meg, hogy nem voltam melletted! Rájöttem, hogy nem veszíthetlek el!
Anna végül megmenekült, és három hét múlva hazatérhetett. Viktor, aki most már mindent megtett érte, mindennap látogatta, hogy újra együtt legyenek. Anna szemében ott volt a szeretet, de most már tudta, hogy Viktor felnőtt, és talán most már valóban ő is felelősséget vállal.