„Istenem, hogy nézel ki!” – vetette oda a férfi, miután a tűzvész után rápillantott a feleségére, és elhagyta őt… Egy évvel később pedig mélyen megrendült, amikor újra találkozott vele…
A lángok gyorsabban falták fel a kis vidéki házat, mint ahogy Marina el tudta volna hinni, hogy ez vele történik meg. A konyhában állt, amikor a tűz hirtelen a mennyezetre csapott, és már nem maradt idő semmire.
Csak rohant – a hő, a füst, az ordító lángok között – hogy kimenekítse az állatokat, a kis nyulait, a tyúkjait, akik az egyetlen nyugalmát jelentették a házassága poklában.
A kórházban tért magához. Arcát vörös foltok borították, haja megégett, kezein hólyagok éktelenkedtek. A fájdalom ellenére az első gondolata az volt: „Élnek? A nyulak élnek?” De nem volt kihez szóljon. Vitalij nem jött.
Egy héttel később végre meglátogatta. Belépett az intenzív osztályra, felé hajolt, végigmérte, majd lesütötte a szemét.
– Istenem, hogy nézel ki… – mondta halkan. De a hangjában nem volt együttérzés. Inkább undor.
Nem csókolta meg. Nem fogta meg a kezét. Nem maradt sokáig.
És másnap… nem jött vissza többé.
**
Egy év telt el. Marina testén hegek maradtak, de szeme tisztább lett, mint valaha. Elköltözött a városba, és egy kis kézműves pékségben kezdett dolgozni, ahol az emberek nevén szólították egymást, és nem ítéltek meg senkit a múltja miatt.
Nem nézett vissza.
Egészen addig a napig, amikor a bolt ajtaján belépett Vitalij. Ősz volt, hideg, szürke reggel. A férfi lesoványodott, haját levágta, és remegett a keze. Nem szólt semmit, csak nézte.
Marina nem hátrált meg. Nem remegett meg. Tálcára helyezett egy almás pitét, amit épp ő sütött, és odatette elé.
– Vendég vagy? – kérdezte, ahogy régen a szeretetet kérte tőle. Most már csak egy szokványos mondat volt.
Vitalij nem válaszolt rögtön. Végül csak ennyit suttogott:
– Sajnálom.
Marina bólintott.
– Én már nem vagyok az, aki akkor voltam. És te sem vagy, akinek én hittelek.
A férfi szeme könnybe lábadt.
De Marina mosolygott – és nem volt benne harag.
Csak szabadság.