A házban csend volt, de nem a békés fajta – inkább az a fojtogató, amelyet minden kimondatlan szó súlya alatt épített fel két ember. Marina az ablak előtt állt, félrefésülte haját a nyakából, mintha friss levegőre vágyott volna – pedig már órák óta résnyire nyitva volt az ablak.
A nappaliban Igor ült a kanapén, telefonját forgatva a kezében, de már nem olvasott. Nem írt. Csak figyelte a sötét kijelzőt, mintha ott keresné a válaszokat, amelyeket Marina régóta tudott.
– Mióta tudod? – kérdezte végül Igor, rekedten.
Marina nem fordult felé. Csak elmosolyodott – egyfajta keserű, magának szánt mosollyal.
– Amióta elfelejtetted, hogyan mondják azt, hogy „hiányzol”.
Igor lehunyta a szemét. Olyan volt, mintha egyszerre zuhant volna rá az elmúlt évek minden hallgatása.
– Azt hittem, meg tudjuk menteni. Hogy még visszafordítható.
– Csak azt nem vetted észre – fordult most már felé Marina –, hogy nem ugyanazt akartuk megmenteni. Te a kényelmet, én az embert.
Egy pillanatig néma csönd ült közéjük. Aztán Marina lassan leült vele szemben. Nem volt vád a tekintetében. Csak fáradtság.
– Igen – mondta halkan. – Volt valaki.
Igor arca megrándult, de nem szólt közbe.
– Nem kerestem. Ő csak figyelt. Meghallgatott. Megkérdezte, hogy vagyok, és nem fogadta el az „elvagyok” választ. Nem csókolt meg. Nem feküdtünk le. De… ő volt az, akinek a jelenléte elhallgattatta a hiányodat.
Igor hangja remegett.
– Akkor nem is… történt semmi?
Marina a fejét csóválta.
– Attól még hűtlen voltam. Nem a testemmel, hanem a szívemmel. Azt adtam oda valakinek, akitől visszakaptam a figyelmet, amit tőled már régen nem.
– De te… te nem teheted ezt meg velem, nem vághatsz vissza ugyanígy! – kiáltott fel Igor, és a hangjában ott csengett valami kétségbeesett gyermeki düh.
Marina csak nézte.
– Nem visszavágtam, Igor. Csak túléltem.
– Én nem tudok így élni – suttogta Igor.
– Én már évek óta így élek – válaszolta Marina halkan, és az ő szemében most nem volt könny. Csak csendes béke. Mint aki már elgyászolta azt, ami most tört meg végleg.
Aznap este nem volt kiabálás, nem volt bőröndpakolás. Csak két ember, akik már nem fértek bele ugyanabba az életbe. A gyerekek aludtak. A ház pedig – immár nem otthonként – hallgatott tovább.