Lilla nyugodt, kertvárosi életet élt egy kis magyar faluban, ahol a legtöbb izgalmat az jelentette, ha új madárfaj bukkant fel a diófán. Kertje a büszkesége volt: menták, paradicsomok, muskátlik – minden virágzott. Egészen addig a napig, amíg a bodzabokor levelein valami különöset nem vett észre.
Szabályosan elrendezett, fekete csillagformák borították be a levél szélét, mintha egy szőnyeg szőtte volna be. Lilla először azt hitte, egy művész keze van a dologban – talán a kislánya játszott valamiféle matricákkal? De amikor megpróbálta megérinteni az egyik apró csillagot, furcsa remegést érzett az ujjánál, és a formák enyhén megmozdultak.
Másnap reggel a szomszédja, Ági rémülten jött át:
– Ne nyúlj hozzá! Ezek nem egyszerű tojások. Láttam már ilyet a sógorom farmján. Minden elpusztult körülöttük…
Kiderült, hogy ezek a geometriai minták egzotikus molylepkék petéi voltak, egy ritka fajé, amely invazívként terjedt Európa-szerte. A nőstények a levelek fonákjára rakják le petéiket, de ez a faj egy furcsa módon szimmetrikus, szinte hipnotikus szerkezetben teszi ezt – hogy elriassza a ragadozókat, és… az embereket is.
Ági elmondta, hogy a bátyja egy kutatási projektet vezetett az egyetemükön, ahol azt gyanították: ez a faj nem természetes úton került ide. Talán valami kísérlet eredménye? Vagy egy titkos biológiai fegyver prototípusa?
Lilla nem tudta, kinek higgyen, de azt tudta, nem nyúl ezekhez többet.
Még aznap éjjel felhívta az állategészségügyi hatóságot, akik kijöttek, mintákat vettek, és egyetlen mondatot hagytak hátra:
– Ha bárki másnál is ilyet lát, azonnal figyelmeztessék.
A természet nem mindig lassan és csendesen beszél. Néha tökéletes szimmetriával kiált.