Léna a fürdőszobában állt, és nézte magát a tükörben. A sápadt arc, a beesett szemek, a vékony ajkak mögött egy olyan nő rejtőzött, aki már régen nem remélt. A ruháján folt volt — nem látszott, csak ha valaki igazán kereste. Ő kereste.
A nappaliból Tamara Alekszejevna hangja hallatszott, élesen, mint egy repedő pohár:
— Hívd fel a falusi anyádat! Hagyja, hogy eljöjjön, és dolgozzon nálam takarítónőként, mivel te nem tudsz semmit sem csinálni!
Sása, mint mindig, nem szólt. Ujjai a teáscsésze fülén pihentek, de nem mozdult. A forró ital lassan kihűlt, miközben Léna kilépett a fürdőből, mintha egy másik világba lépett volna be.
Tamara Alekszejevna a kanapén ült, lábai keresztbe téve, ujjai elegánsan összefonva az ölében.
— Rendben — mondta Léna halkan. — Felhívom.
A csend nehezebb lett a levegőnél. Mindenki tudta, hogy ez nem csak egy mondat. Ez egy válasz volt. Egy végleges válasz.
Sása rápillantott, de nem szólt semmit. Talán nem is értette.
Tamara elmosolyodott, mintha győzött volna.
De Léna már nem a régi Léna volt. Aznap este elővette a régi bőröndjét, belepakolta a legfontosabb dolgokat. Egy kendőt, amit az anyja kötött neki. Egy fényképet a régi házról. És a nagymama receptjeit.
Sása a hálószoba ajtajában állt.
— Hová mész? — kérdezte fojtott hangon.
— Haza. Oda, ahol nem kell mentegetni a csendet — mondta Léna, és ránézett a férfira, akit valaha szeretett. — Te hagytad, hogy mások széttépjenek. És most már én nem engedem meg magamnak, hogy itt maradjak.
Aznap éjjel Tamara Alekszejevna egyedül maradt a csillogó lakásban. A parketta hideg volt, a festmények némák.
És Léna hazament.
Ott, a falusi házban, az anyja tűzhelye mellett, újra megérezte, ki is ő valójában.
Nem csak valaki felesége. Nem csak egy falusi lány.
Hanem egy nő, aki tudja, mikor kell felállni az asztaltól.