Három év telt el azóta, hogy Viktor becsapta maga mögött az ajtót. Egy este, vacsora előtt, miközben a gyerekeink a nappaliban legóztak, ő hidegen közölte: “Szerelmes vagyok másba, elmegyek.” Még a sült krumpli is odakozmált, annyira megfagytam a szavaitól. Két nap múlva már egy új nővel élt – Karolinával, aki tíz évvel fiatalabb volt nálam, és mindig úgy nevetett, mintha kamerák forogtak volna körülötte.
Az elején azt hittem, belehalok. A gyerekeink, Máté és Hanna, esténként kérdezgették, mikor jön haza apa. Azt válaszoltam: “Most máshol lakik, de mindig szeretni fog titeket.” Én is próbáltam ezt elhinni.
De az idő nem csak sebet ejt – néha gyógyít is. Dolgozni kezdtem, új barátokat szereztem, és lassan, fájdalmasan, de újra megtanultam mosolyogni. Máté biciklit kapott karácsonyra, Hanna megtanult zongorázni, és én már nem sírtam el magam, ha meghallottam Viktor nevét.
Aztán jött az a bizonyos nap. Épp a piacon vettem almát, amikor a tömegben megpillantottam Viktort. Karolina ott állt mellette – de valami nem stimmelt. A haját kuszán feltűzte, a szeme alatt mély karikák sötétlettek. A kezében egy kisfiút cipelt, aki hisztérikusan sírt. Viktor ordított vele, hogy “Viselkedj már!” – a hangja fáradt volt és ingerült.
Nem láttak meg, de én ott álltam, és egyetlen gondolat villant át az agyamon:
“Hát ennyit értek egymásnak. Ezt választotta helyettünk.”
A kisfia fejét Karolina vállára hajtotta, ő pedig rám nézett – csak egy pillanatra. Arca elárulta: felismer. És abban a pillanatban, amikor tekintetünk találkozott, én csak elmosolyodtam. Nem gúnyosan, nem gonoszul – csak békésen. Mert tudtam:
már nem fáj. már nem számít. én túléltük, ők még csak most kezdik.