Amikor Claire-t feleségül vettem, boldognak és kiváltságosnak éreztem magam. Egy új kezdet volt ez, nemcsak nekem, hanem Emmának és Lilynek is – a két kislányának, akik meglepően gyorsan nyíltak meg előttem. A ház, ahová beköltöztem, tele volt élet nyomaival – falra akasztott gyerekrajzokkal, teáscsészék illatával, meleg színekkel. De volt valami, ami sehogy sem illett bele ebbe az idillbe: a pinceajtó.
Először nem tulajdonítottam neki különösebb jelentőséget. Csak egy ajtó volt, zárva, mintha elfeledték volna. Claire sosem beszélt róla. Mikor egyszer megkérdeztem, azt mondta:
– Ott csak régi lomok vannak. Ne is törődj vele.
Egy este, pontosan egy héttel az esküvőnk után, Emma és Lily bejöttek a nappaliba. Mindketten pizsamában voltak, Emma kezében egy plüssnyuszi, Lily pedig mezítláb toporgott. Halkan, suttogva szóltak:
– Apu szeretne látni téged.
– Apu? – kérdeztem meglepetten. – De hát…
– A pincében van – tette hozzá Emma, mintha ez teljesen természetes lenne.
A levegő megfagyott körülöttem. Próbáltam mosolyogni.
– Kislányok, az apukátok… ő már nincs velünk, ugye?
– Dehogynem – felelte Lily halkan. – Csak anya nem akar róla beszélni.
Aznap éjjel nem tudtam aludni. A pinceajtó halkan nyikorgott a huzatban, bár zárva volt. Hajnalban végül nem bírtam tovább. Felkeltem, és elindultam az ajtó felé. Mikor megfogtam a kilincset, meglepve tapasztaltam, hogy nincs is zárva.
A lépcső sötét és meredek volt, csak egyetlen izzó pislákolt a mennyezeten. Lassan haladtam lefelé. Az illat fura volt – nem dohos, inkább… édeskés, fémes. A sarkokból hideg húzott.
A pince végében egy ajtó volt, félig nyitva. Valami neszezett mögötte. Amikor közelebb léptem, halk gyereknevetést hallottam – Emma és Lily. Benéztem.
A kislányok egy férfi ölében ültek. A férfi mozdulatlan volt, a szeme tágra nyílt, de élettelen. A szája groteszk mosolyra volt húzva. A lányok kacagtak, simogatták a karját, mintha aludna.
– Ő az apukánk – mondta Emma boldogan. – Már nem beszél sokat, de mindig hallgat ránk.
A félelemtől megdermedtem. Claire halkan állt mögöttem.
– Jobb, ha megbarátkozol vele – suttogta a fülembe. – Itt nálunk mindenki marad.
Megpróbáltam újra kinyitni a pinceajtót, de az meg sem mozdult. Csend volt – sűrű, nyomasztó csend. Visszafordultam, hogy Claire-t megtaláljam, de ő eltűnt. A lányok még mindig nevetgéltek, s az a férfi – a „férj” – nem mozdult. Vagyis… mégis.
Az arca megváltozott. A szemei nyitva voltak. Egyenesen engem néztek. A légzésem elakadt.
– Én is voltam új férj – mondta rekedten. – Én is hittem neki.
Hangja mélyről szólt, mintha nem is a testéből, hanem a pincéből maga jött volna. És tovább beszélt – alig mozdítva a száját. A keze szorosan fogta a lányokét.
– Ők még itt tartanak. Téged is fognak. Ha ő úgy dönt.
A szívem kalapált. Úgy éreztem, csapdába estem – egy házban, ahol a szeretet rothadó emlékeket takar. A férfi egyszer csak felállt. A testtartása természetellenes volt, mintha valami más mozgatta volna belülről.
És ekkor új ajtó nyílt meg – nem felfelé, hanem mélyebbre, valami rejtett részre a pincében. Fény szűrődött ki belőle. Claire állt ott, esküvői ruhában, a kezében egy poros, régi köntös.
– Emlékszel az eskünkre, ugye, drágám? – kérdezte halkan. – Míg a halál el nem választ. Csakhogy én úgy döntöttem, a halál nem választ el minket. Nem téged, nem őt… senkit.
Hátráltam volna, de már nem volt hová. A „férj” mögöttem állt. Hideg keze a vállamra tette.
– Gratulálok – suttogta. – Te vagy a következő.