Szerda reggel volt, amikor Zoltán megnyitotta az emailjeit. A jogi sablonnal készült válasz a „Mészáros Ügyvédi Irodától” épp időben érkezett. Ő csak biccentett, megitta a kávéja maradékát, és megnyomta a “továbbítás” gombot.
Címzettek: édesanyja, a mostohaapja, és a húga – Dóra. Mellékletben egy értesítés arról, hogy a 3,8 millió forintos esküvői támogatást hivatalosan ajándéknak nem minősítik, és a család megtagadó viselkedése következtében visszafizetendő kölcsönként lesz kezelve.
A válasz? Egy óra sem telt el. A mostohaapja három különböző jogszabályról írt, amit Zoltán „nem ért”, az anyja hívta is – sírva, rekedten, vádolva. Dóra viszont nem reagált. Talán még nem olvasta. Vagy nem tudta, hogyan kellene. Ő, aki Zoltán nyakába borult, mikor megvette álmai ruháját. Aki zokogott örömében, amikor megkapta a kulcsokat a balatoni nászút-házhoz.
Zoltán az ablakhoz lépett. A város zúgott alatta, az ő fejében azonban csak egy mondat dobolt:
„Nem kell jönnöd az esküvőre. Az apád szerint rontanád a képet.”
Pedig ő nem akart képet. Csak családot. Egy kézfogást. Egy szék neki is az asztalnál. Egy helyet, ahol nem kellett volna szerepet játszania.
Másnap még egy levelet küldött – ezúttal Dórának külön:
„A pénz nem fontos. A hazugság az. Azt kérdeztem magamtól: ha most elnézem, mit tanul belőle a kisfiad majd egy nap? Hogy a család bántalmazhat, ha elég halkan teszi?”
Válasz nem jött. Csak egy csendes „olvasva” jelzés a sarokban.
Zoltán új mappát nyitott a számítógépén:
Családi tanulságok. Az első fájl címe:
„A szeretet nem mindig kölcsönös – de lehet igazságos.”
És miközben elmentette, egy halk gondolat fészkelte be magát a szívébe:
Lehet, hogy nem vesztettem el a családom. Csak végre megláttam, kik ők valójában.