A nővérem férje folyamatosan engem nézett a családi vacsorák során. Amikor ezt elmondtam a nővéremnek, váratlan választ kaptam.
Nem egyszeri alkalom volt. Nem lehetett véletlen. Minden vasárnap, amikor összegyűltünk a szülőknél, hogy elfogyasszuk a megszokott rántott hús–krumplipüré kombinációt, éreztem azt az égető tekintetet magamon. Először azt hittem, csak képzelődöm. De aztán túl sokáig tartott, túl gyakran találkozott a pillantásunk, túl sokszor kaptam rajta, hogy engem figyel, miközben mindenki más a desszerten nevetett.
Kristóf nem volt tolakodó, sosem mondott semmit, de a szemei beszéltek helyette.
Eleinte zavarban voltam. Aztán dühös lettem. És egy nap úgy döntöttem, elmondom Emmának.
A nővérem mindig is egyenes volt. Erős. Néha kemény. De nem ostoba.
Egy esős keddi délutánon beültem hozzá egy kávéra. Nem kerteltem.
— Figyelj… Nem tudom, hogyan mondjam ezt finoman, de Kristóf… hát… folyton engem néz. A vacsorákon. Nem úgy, mint egy sógor. Hanem… máshogy.
Emma letette a kávésbögrét, és halkan felsóhajtott. Egy pillanatra elfordította a tekintetét, majd rám nézett. A szeme nem volt haragos. Inkább… fáradt.
— Tudom — mondta. — Régóta tudom.
Megfagyott bennem a levegő.
— Mit jelent az, hogy tudod?
— Azt, hogy ő nem azért néz téged, mert kíván. Hanem azért, mert keres benned valamit. Valakit.
Most már teljesen összezavarodtam. Emma folytatta.
— Amikor megismerkedtünk, Kristóf már egyszer szerelmes volt. Egy lányba, aki eltűnt. Egy szőke lány, éles vonásokkal, kicsit túl határozott mosollyal. Azt mondta, olyan volt, mint egy villám — hirtelen jött, és mindent felégetett. De sosem tudta, mi lett vele. Én pedig… kísértetiesen hasonlítok rá. És te… még jobban.
— Tehát engem néz, mert…
— Mert még mindig azt keresi benned. De ne aggódj. Nem szerelmes beléd. Csak nem tud szabadulni a múltjától.
Nem tudtam, mit mondjak. Váratlan válasz volt, igen. De még inkább… szomorú.
kisbetűs mondatrészlet: nem szerelmes beléd. csak nem tud szabadulni a múltjától.
NAGYBETŰS MONDRÉSZLET: DE NE AGGÓDJ. ÉN MÁR TOVÁBB LÉPTEM HELYETTE IS.
Aznap este először néztem Kristófra úgy, hogy nem kerestem választ a szemében. Csak tükröt. És rájöttem: néha, amit mások bennünk néznek, az nem is mi vagyunk — hanem valaki, akit már rég elvesztettek.