A mentőautóban minden fehér volt. A mennyezet, a fények, az egyenruhás mentősök, sőt, még Emma emlékei is. Fehérek, zavarosak, vakítóak.
— Ne mozogjon, asszonyom. Megütötte a fejét — szólt egy hang, távoli és tompa, mint egy álomból szűrődő kiáltás. Emma nem válaszolt. Nem tudott. Mert a teste ott feküdt, de a lelke még a nappaliban bolyongott. Ott, ahol a pohár széttörött, ahol a gyertyák csonkig égtek, és ahol az ajtó úgy csukódott be, mint egy fejezet, amit soha többé nem lehet újraírni.
A kórházi ágyon fekve végül összerakta a darabokat. A vacsora, amit végül egyedül evett meg. A telefon, amit hiába szorongatott. A halk zene, amit a Spotify ajánlott az estére, amit ő másként tervezett. És aztán… a hirtelen jött sötétség. Az ájulás? Vagy valami más?
Másnap reggel egy fehér borítékot hoztak be neki. A címzés kézzel írt volt. Emma ujjai remegve bontották fel. Egy névtelen levél volt benne, egy fotó kíséretében: Alex, egy ismeretlen nővel. Egy céges rendezvény vörös szőnyegén, a férfi arca ragyogott — olyan boldogan, ahogy Emma már régóta nem látta.
Nem tört el benne semmi. Mert ami korábban egész volt, az már úgyis repedezett. A fájdalom helyét valami más vette át: a döntés csendes bizonyossága.
Emma kilépett a kórház ajtaján, kezében a kisfiáról szóló ultrahangképpel és a levéllel, amit nem égetett el. Nem kellett bosszú. Nem kellett magyarázat. Csak újrakezdés.