Amikor lehajoltam a fiamhoz, a kis keze remegett, szemei könnyekkel voltak tele. Egy gyűrött papírt húzott elő a zakója zsebéből. Egy gyerekkézzel rajzolt kép volt rajta – egy ház, mellette egy férfi, és egy piros autó. Semmi különös… elsőre.
– Ezt ma reggel láttam apával – suttogta a fülembe. – A bácsi, aki most nősül, ott volt. Megcsókolta azt a nénit. Nem a nénit, aki most a menyasszony…
A torkomban gombóc nőtt. A papíron ott volt a rendszám is, amire a fiam emlékezett. Ismerős volt. Az új após kocsija. Az a piros BMW, amivel tegnap érkeztek.
Felnéztem az oltár felé. A húgom sugárzott, a „vőlegény” pedig… nos, ő is. De valahogy most már másként láttam. Egy arc, ami mindent megnyer – de talán túl könnyen is.
A fiam reszketve kapaszkodott belém. És én döntöttem.
Felálltam.
A vendégek suttogni kezdtek. A zene megakadt. A húgom megállt az oltár előtt, értetlenül nézett rám.
– Meg kell beszélnünk valamit – mondtam neki.
Kézen fogtam, és a teremből kivezettem. A vőlegény utánunk szólt, de a húgom csak intett, hogy várjon.
Odakint megmutattam neki a rajzot. És elmeséltem, amit a fiam látott.
Először nevetni próbált. Aztán… csend lett. A tekintete megváltozott. És hirtelen mindent értett.
**
Az esküvő nem folytatódott. A vendégek előtt a húgom csak annyit mondott: „Sajnálom. Úgy tűnik, valaki más ruháját viseltem ma.”
Néhányan tapsoltak. Mások döbbenten néztek. A polgármester fia nem szólt semmit. Csak sápadtan bámult maga elé.
A nap végén a húgom átölelte a fiamat.
– Te vagy az én kis hősöm – mondta neki. – Megmentettél egy egész életet, mielőtt még elrontottam volna.
**
Ma a húgom önálló virágüzletet vezet – Az Igazság Virágai a neve. A fiam kap minden születésnapján egy különlegesen összeállított csokrot tőle, benne bazsarózsákkal – az álmok virágával, amiket valaki egyszer hazugságra akart használni.
Most már valódiak.