Luca idegesen forgatta a kulcsot a bejárati ajtó zárjában. Aznap délután megint veszekedtek Zsuzsával. Az egész ház tele volt feszültséggel, és úgy érezte, mindenki ellene fordult.
„Te nekem senki vagy!” – kiáltotta Luca, és olyan erővel csapta be az ajtót, hogy megrázkódtak a vitrin üvegei. A házban síri csend ült. Zsuzsa leült a szék szélére, markában szorongatva a bögrét, amelyben már rég kihűlt a tea.
„Anyu, mi történt?” – pislogott be a konyhába a kisebbik lány, Bori.
Zsuzsa csak a fejét rázta. Könnyek csillogtak a szemében. Az emlékek, amiket hónapokkal ezelőtt felhalmozott magában, most törtek elő, mint egy felgyülemlett ár.
„Luca megint ordibált?” – kérdezte Bori, de Zsuzsa nem válaszolt. Csak annyit mondott: „Osztályfőnök hívott… De semmi, nem fontos…”
Bori odalépett, és átölelte az anyja vállát. „Anyu, ne legyél már így. Minden rendbe jön” – mondta, bár a maga módján ő is rettegett attól, hogy a család darabokra szakad.
Fél óra múlva hazaért Gábor. A házba beáradt a vacsora illata. Mindenki leült az asztalhoz, kivéve Lucát.
„Hol van ő?” – kérdezte Gábor, a vacsorszékre pillantva.
„Mérges” – válaszolta Bori, óvatosan megkeverve a levest.
Gábor a feleségére nézett. Az asszony szégyenkezve elfordította a tekintetét. „Az osztályfőnök felhívott. Lucának minden tárgyból rossz jegyei vannak. Próbáltam vele beszélni…” – Zsuzsa elhallgatott, próbálva elrejteni a könnyeit.
„Túlzásba esel!” – mondta Gábor, miután Luca, a dühöngő lányuk után nyúlt.
A családot valami nehéz, fojtogató fájdalom szorította, amit úgy éreztek, talán sosem tudnak majd megoldani. Azonban mindenki tudta: a megoldás nem csak a szavakban van. Valami változásra volt szükség, de hogy mi? A válasz még elérhetetlennek tűnt.
Kisbetűs mondatrészlet:
„elég volt… most én jövök”
Nagybetűs mondatrészlet:
„HA TUDNÁD, MILYEN NAGYOT HIBÁZTAM!”