Amikor Ethan megkérte a kezem, alig hittem el, hogy velem történik mindez. Három év szerelem, nevetés, kompromisszum és újrakezdés után ott állt előttem egy gyűrűvel, és csak annyit kérdezett: „Hozzám jössz?”
Igent mondtam. Persze hogy igent. Ő volt az, akit kerestem: nyugodt, megbízható, figyelmes – az a fajta férfi, aki még akkor is teát főz neked, ha összevesztetek.
Egyetlen apró árnyék vetült csak az örömömre: Margaret, az anyja. Az első találkozásunktól kezdve éreztem, hogy valami nincs rendben. Mosolygott – de az a mosoly olyan volt, mint egy kés a bársonyban. Finom, de fájt. És soha nem felejtem el az első „bókját”:
– Drágám, olyan természetesen egyszerű vagy. Mintha nem is akarnád túlzásba vinni… – mosolygott rám, majd hátat fordított, és elvette az utolsó szelet süteményt.
Ethan mindig csak legyintett: „Anyám ilyen. De szeretni való.”
Talán, valakinek. Nekem inkább emésztő gödör volt a gyomromban, valahányszor belépett a szobába.
Mégis, amikor felajánlotta, hogy megszervezi az esküvőt, úgy éreztem, ha most nemet mondok, csak olajat öntök a tűzre. Így inkább beleegyeztem.
– Tényleg? Ó, szívem, ez hatalmas segítség lesz neked – mondta, miközben elvette a jegyzetfüzetemet és saját, arany szegélyű mappájára cserélte.
Eleinte csak apróságokban tért el attól, amit mi szerettünk volna: levendulás dekor helyett fehér rózsák, jazz zenekar helyett vonósnégyes. Majd egyre több minden történt „Margaret módra”. A meghívók már készen voltak, mire mi láttuk volna őket. Az ülésrendet ő döntötte el, és valahogy az én barátaim kerültek a hátsó sorokba – a konyhaajtó mellé.
De semmi sem készített fel a nagy napra.
A szertartás csodálatos volt – amennyire lehetett, egy hatalmas templomban, amit sosem választottam volna, egy olyan pap által, akit Margaret „régről ismert”. Ethan mosolya mindent feledtetett.
Aztán jött a vacsora. És vele együtt az a pillanat, amikor minden összeomlott.
A főasztalnál ültem Ethannel, mellettem Margaret, aki olyan büszkén feszített, mintha ő menne férjhez. Amikor megérkezett Emily, először fel sem fogtam. Csak egy ismerős arc volt. Egy rég túlhaladott múlt.
– Mit keres ő itt? – suttogtam Ethan fülébe.
– Ki? – kérdezte, de mire kimondta, Margaret már odaintette Emilyt.
– Ülj csak le, drágám! Az a hely ott neked van fenntartva – mutatott a férjem mellé.
Emily leült. Természetesen. És mosolygott.
– Ő Ethan exbarátnője – súgta oda valaki az asztalunknál, mintha ez a világ legtermészetesebb dolga lett volna.
Megdermedtem.
Margaret csak vállat vont: – Hát, nem volt szívem kihagyni. Olyan szép pár voltak ti ketten, nem igaz, Emily?
Emily csak kacagott.
Ethan próbálta elviccelni: – Fogalmam sem volt, hogy ő is jön… Esküszöm, nem én hívtam meg!
Nem válaszoltam. Csak ültem ott. Mintha egy idegen lakodalomba csöppentem volna, saját menyasszonyi ruhámban.
És Margaret? Csak töltötte a pezsgőt. Minden tökéletes volt – az ő szemszögéből. Hiszen megkapta, amit akart: egy esküvőt, amit ő irányított, egy fiút, aki sosem szakadt el tőle igazán, és egy menyasszonyt, aki most már pontosan tudja, hol a helye.
Aznap este, amikor hazamentünk – nem a nászútra, hanem csak a lakásunkba, mert azt is ő „átütemezte” –, Ethan a kanapéra ült, és azt mondta:
– Sajnálom. Nem gondoltam volna, hogy ilyen messzire megy.
– Nem baj – válaszoltam. – Most már tudom, kivel házasodtam össze. És kivel is… pontosan.
És azon az éjjelen, ahelyett, hogy a nászéjszakánkat ünnepeltük volna, elkezdtem csomagolni.
Nem a ruháimat.
Hanem az álmainkat.
Mert egy élet, amit mások építenek fel helyetted, nem lehet a tiéd. Akkor sem, ha azt mondják: „Minden érted van, drágám.”