Egy hideg, szeptember végi estén vezettem hazafelé a 7-es autópályán. Az eső szinte függőlegesen zúdult alá, az ablaktörlők erőlködve próbálták megtisztítani a szélvédőt. Már későre járt, és csak a tompa fényszórók világították meg a fekete aszfaltot.
Már majdnem elértem az egyik lehajtót, amikor valami furcsát vettem észre: egy alak állt az út közepén. Először azt hittem, valamilyen tárgy, vagy optikai csalódás — de aztán megláttam a hosszú, vizes hajat, a vékony kabátot, és a karját, amivel intett.
Fékeztem, lehúzódtam a vészsávba, és lehúztam az ablakot. Egy fiatal nő volt, talán huszonéves. Ázott volt, az arca falfehér, a tekintete rémült.
– Kérem – mondta sietve –, menjen innen a lehető leggyorsabban!
Nem kérdeztem semmit. Kinyitottam az ajtót, ő pedig már ugrott is be, remegve, de határozott mozdulatokkal. Amint becsukta maga mögött az ajtót, már mondtam is:
– Bekapcsolná az övet?
Bólintott, bekattintotta. Ráléptem a gázra. Egy darabig csak a motor zúgott, és egyikünk sem szólt egy szót sem.
Pár perc múlva, amikor már visszanyerte a lélegzetét, halkan megszólalt:
– Tudja, ez már a harmadik alkalom, hogy valaki megáll nekem. Az első kettő… nem értek el messzire.
Rápillantottam. A szeme most már nem csak félelmet, hanem valami mást is tükrözött. Talán dühöt? Vagy fájdalmat?
– Mi történt? – kérdeztem végül.
– Nem fogja elhinni – válaszolta –, de én sem hittem volna, ha nem velem történik.
Elmondta, hogy évekkel ezelőtt ugyanitt, ezen az autópályaszakaszon, egy autóbalesetben halt meg. Az ő kocsiját egy teherautó sodorta le az útról, és a jármű a szalagkorláton túl lángra kapott. Azóta… itt ragadt. A teste soha nem került elő. A hivatalos papírok szerint eltűnt. Az emberek pedig, akik megálltak neki, sosem jutottak túl messzire — mintha valami újra és újra visszarántotta volna őt ugyanabba a pillanatba.
– De most – nézett rám –, most valami más. Valami megváltozott. Látja, már öt kilométerre vagyunk attól a helytől.
Megborzongtam. A rádió bekapcsolt magától, és egy régi, pattogós hang szólalt meg benne. Egy női hang. Ugyanaz, amit az előbb hallottam mellettem.
Oldalra néztem.
Az ülés… üres volt.
Az ajtó be volt csukva, az öv is bekapcsolva lógott a levegőben. A kabátja nedves nyomot hagyott az ülésen, de ő nem volt sehol. Csak az eső kopogott tovább a szélvédőn, és a rádióban egy elmosódott női hang ismételte:
– Kérem… menjen innen… a lehető leggyorsabban…
Szeretnéd, ha a történetnek lenne egy hosszabb folytatása vagy más nézőpontból íródna újra?