A nappali elcsendesedett. Az ételek félúton maradtak a villák és a szájak között, a poharak megálltak a levegőben. Az asztal körül ülők – család, akik éveken át csak szórványosan, ünnepek környékén jelentkeztek – most mind egyszerre néztek rám. A szemeikben meglepetés, zavar, sőt némi düh villant.
— Ez most… vicc? — kérdezte Olga, az unokatestvérem, ideges mosollyal.
— Nem. Komoly — mondtam. — A lakás az enyém, az én nevemen van, és így is marad.
És nem, nem fogok senkit beíratni, csak mert most hirtelen fontos lettem nektek.
Amikor még albérletről albérletre költöztem, amikor éjjelente három műszakban takarítottam, és nappal tanultam, senki nem kérdezte, élek-e még. Nem jöttek vendégségbe. Nem hoztak sütit. Csak amikor megjelent az újságban egy rövid hír: “Fiatal építész tervezte a város új kulturális központját” — na, onnantól lettem érdekes.
Aztán jött a második cikk: “Harminc alatt saját lakással: interjú Snezsana A. építésszel”.
És a harmadik után – „A legfiatalabb tag a Művészeti Tanácsban” – egyszer csak jöttek a meghívók, a telefonhívások, az „úgy hiányoztál, drágám!” kezdetű üzenetek.
Most pedig itt ültek az új, világos, minimalista lakásom közepén, a designer székeken, és burkoltan érdeklődtek: kire van íratva a tulajdon?
— De hát család vagyunk — kezdte Igor, mintha valami központi bizottság tagja volna. — Együtt kellene gondolkodni jövőről, örökségről…
— Pont ezért — vágtam közbe — gondolkodtam előre. És megvédtem magam. Mert ha nem én teszem, akkor ki? Ti biztos nem tettétek nyolc évig.
Zavart köhécselés. Marina gyorsan felajánlotta, hogy teát főz.
— Az a lényeg, hogy egészség legyen — szólalt meg halkan az unokanagybátyám, mintha ezzel elvághatná a feszültséget.
De az már vastag volt a levegőben, mint a porcukor a torta tetején.
A társaság nem sokkal később, kissé sietve, távozott. Kaptam néhány kétértelmű ölelést, sok „majd hívunk”-ot és egy „úgy örülünk neked”-et, amit nehéz volt komolyan venni.
Másnap reggel csend volt.
Nem volt hívás. Nem volt „bocs, ha félreértettük egymást”. Csak a lakásom volt, a szilárd, csendes, biztonságos világom, amit egyedül építettem fel.
Elővettem egy jegyzetfüzetet.
Az oldal tetejére ezt írtam: „Akik akkor is itt voltak, amikor még semmim sem volt.”
Három név. Barátok. Egyik sem rokon.
És ez bőven elég.