A történet egy olyan nő életét meséli el, aki hosszú évek után végre felismeri, hogy nem kell tovább tűrnie azt, amit a férje és a házassága kínált számára. Az élet, ami a napi rutinból és a kötelességekből állt, egyszerre válik újra kezdetté, amikor a férje elhagyja őt egy másik nő miatt. A nő, aki egyedül marad, egy új úton indul el, hogy újra megtalálja önmagát, és felvállalja a boldogságát, amit addig elnyomott.
A napok mind egyformán teltek, mint egy folytatás nélküli forgatókönyv. Reggel öt órakor keltem, felöltöztem, hogy a gyerekeimnek reggelit készítsek. Az iskolába készülődtek, és az apró lépések, amikkel elindultak, mintha egy másik élet apró darabjai lettek volna. De nem volt helye annak, hogy ránézzek a tükrömre, vagy bármi mást észrevegyek, ami nekem szól.
Házasság, gyerekek, munka, nap mint nap, egy örök körforgás. Az én életem is így telt. Az iskolai teendők, a házi feladatok, a főzés és a takarítás. Minden egyes mozdulatom ugyanaz volt, mint előző nap. De ő? Mi volt vele?
Amikor már úgy tűnt, hogy semmi sem változik, a férjem egyszer csak beállított a nappaliba egy bőrönddel. Szinte éreztem, hogy valami komoly változásra készül. Emlékszem, hogy végigsimítottam a hajam, próbáltam nyugodt maradni.
„Miért nem hozol egy kis lelki támogatást?” – kérdezte dühösen, miközben a dolgait pakolta. „Hát nem volt elég, amit adtam?”
A válaszom egyszerű volt, bár akkor nem gondoltam, hogy ennyire tisztán megfogalmazom: „A lakás az enyém, az autó az enyém. Így hát mehetsz, ha el akarod menni. Isten hírével.”
Nem volt benne harag, csak egy mély tudatosság, hogy már nem kell visszafognom magam. Az évek, amiket elvesztettem, most egy pillanatra világosak lettek. Végre elkezdhettem önállóan lélegezni, és nem kellett többé a házasságunk árnyékában élni.
Miután elment, és az ajtó becsukódott mögötte, nem éreztem szomorúságot. Inkább egy szikrázó érzés öntött el, mintha egy hatalmas teher hirtelen eltűnt volna. Új élet kezdődött, és nem engedtem, hogy bármi is megállítson.
Elmentem a fodrászhoz, először évek óta. Rúzst tettem, pirosat, amiről mindig azt hittem, hogy nem illik egy feleséghez. Azóta megváltoztam. Rájöttem, hogy a boldogságom nem egy másik személytől függ, hanem tőlem.
A szomszédom megjegyezte: „Valentina Borisovna, úgy tűnik, virágzol! Talán új szerelem van a láthatáron?”
„Ó, inkább annak a hiánya!” – nevettem, mintha csak egy új világban élnék, ahol a szabadság és a boldogság valóban az enyém.
De mikor már kezdtem érezni a változás ízét, egyszer csak kopogtak az ajtón.
„Nyisd ki! Nem működik a kulcsom!” – hallottam a férjem hangját, aki most úgy tűnt, hogy zűrzavarba került.
„Persze, hogy nem működik,” válaszoltam higgadtan. „Kicseréltem a zárakat.”
„Kérlek, nyisd ki. Megértettem, hogy tévedtem. Te vagy az egyetlen, akit szeretek.”
Ráhelyeztem a kezem az ajtóra, és mosolyogtam. Egy pillanatra eszembe jutott, hogy talán tényleg nincs hová mennie, de ezt már nem én döntöm el.
„Talán egyszerűen nincs hová menned?” – kérdeztem, miközben nem mozdultam. Az ajtó mögötti csend beszédesebb volt bárminél.
Aztán, ahogy a lépések egyre távolodtak, tudtam, hogy az életem már nem lesz olyan, mint régen. Ő már nem része annak, ami most történik velem.
Milyen naiv volt, hogy azt hitte, hogy visszatérek. Nem, drágám. Most már végre élek. És ebben az életben jól érzem magam.