– Sasha, tudod már? – fakadt ki az ajtóból.
Épp tegnap tudtam meg róla. Vika állítólag terhes tőle. Már a harmadik hónap.
– Nem hiszem el – válaszolta Alexandra tompán. – Nem lehet, hogy Oleg… Össze akartunk házasodni!
Alexandra ledobta a borítékot, és megragadta a falat. Látása elsötétült, ujjai jegesek lettek, mintha fagyott üveget érintett volna.
Az arany dombornyomásos rózsaszín vastag papír simán lebegett a padlóra, és megállt a lábainál, mintha kigúnyolná.
– Ez nem lehet – suttogta engedetlen ajkakkal. – Egyszerűen nem lehet.
A lány lassan leguggolt, és felvette a borítékot. Talán ő képzelte? Lehet, hogy ez valakinek a gonosz tréfája?
De nem – itt van, világosan és egyértelműen:
“Meghívjuk Önt Oleg Petrovich Semenov és Victoria Andreevna Svetlakova ünnepi esküvőjére.”
A halántékom dübörögni kezdett. Alexandra újra és újra elolvasta a sorokat, és nem akart hinni a szemének. Oleg és Vika? A vőlegénye és a legjobb barátja? Hogyan tudták!
– Sasha – hallatszott anya hangja a konyhából. – Menj reggelizni, sütöttem egy kis palacsintát.
– Most! – kiáltotta Alexandra, és sietve a nadrágja zsebébe rejtette a borítékot.
Hideg vizet fröcskölt az arcára, és próbált többé-kevésbé normálisan kinézni.
A tükörben egy sápadt arc, hatalmas, zavart szemekkel tükröződött.
– Nyugodj meg – parancsolta magának. – Szedd össze magad. Az utolsó dolog, amire szükségem van, hogy sírva fakadjak a szüleim előtt.”
A konyhában finom frissen sült termékek illata volt. Anya a tűzhely körül nyüzsgött, apa újságot olvasott, kávét kortyolt.
Minden a szokásos módon zajlik – mintha semmi különös nem történt volna.
– Hogy aludtál, lányom? – kérdezte anya szeretettel, és egy tányér gőzölgő palacsintát tett maga elé: – Valószínűleg elfáradtál az utazástól?
Alexandra bólintott, és gépiesen megkente a palacsintáját tejföllel. A darab nem menne le a torkomon.
– Sápadt vagy – ráncolta a homlokát anya. – Talán beteg?
– Nem, nem, minden rendben – válaszolta gyorsan Alexandra. – Csak nem aludtam eleget.
Sietve a szájába gyömöszölte egy palacsintát, és majdnem megfulladt. Valamit sürgősen tenni kellett. Fuss valahova, beszélj valakivel. De kivel?
Megszólalt a csengő, és a lány felugrott. Olesya kócosan és kifulladva állt a küszöbön.
– Sasha, tudod már? – fakadt ki az ajtóból.
Alexandra némán bólintott. Olesya megragadta a kezét:
– Menjünk sétálni. Beszélnünk kell.
Végigsétáltak a csendes reggeli utcákon, és Olesya, időnként megbotlott az izgalomtól, azt mondta:
– Csak tegnap tudtam meg. Vika állítólag terhes tőle. Már a harmadik hónap.
Azt mondja, véletlenül történt – túl sokat ittak valamelyik partin. És most itt vagyunk – egy hét múlva lesz az esküvő.
– Nem hiszem el – válaszolta Alexandra tompán. – Nem lehet, hogy Oleg… Össze akartunk házasodni!
– Ó, Sasha – sóhajtott Olesya. – Ön a maga Moszkvában van, ő itt van. Mennyi idővel történik a bűn? Vika, már régóta rajta van a szeme. Vissza az iskolába…
Alexandra megállt, és nekidőlt egy öreg nyárfa törzsének. A szemem úszott.
– Tudod, mi a legundorítóbb? — suttogta. — Éreztem, hogy valami nincs rendben․
Amikor a téli ünnepek alatt jöttem, valahogy furcsa és távoli volt. És az egészet a fáradtság számlájára írom…
Olesya hirtelen felriadt:
– Figyelj, csak arra gondoltam… Az unokatestvérem, Sasha éppen a nagymamáját látogatja meg. Egyébként Moszkvában él. Talán…
– Mit – lehet? – kérdezte Alexandra fáradtan.
– Talán el kéne menned vele az esküvőre? – fakadt ki Olesya. – Nos, ott találkozunk Moszkvában. Menyasszony és a vőlegény. A?
El tudod képzelni, milyen arcuk lesz?
Alexandra felnevetett:
– Kicsit kicsinyes, nem? És egyáltalán miért menjek oda?
– Mert meg kell mutatnod nekik, hogy nem érdekel! – kiáltott fel Olesya szenvedélyesen. – Hogy nem vagy bánatos, hogy nem szenvedsz. Hogy van saját életed, saját boldogságod. Hadd fulladjanak meg!
Alexandra elgondolkodott. Volt valami barátom szavaiban. Talán igaz – megjelenni egy esküvőn egy jóképű úriemberrel, mosolyogni, táncolni…
– A bátyád beleegyezik? – kérdezte kétkedve.
– Mi van Sashkával? – nevetett Olesya. – Igen, örülne neki! Elég kalandor. Szeretnél most azonnal elmenni hozzá? Nincs messze innen, a nagymamánál.
Alexandra habozott. Pörögtek a gondolatok a fejemben – hogy lehet ez, miért, minek… De valahol a lelkem mélyén már érlelődött az elszántság. Miért ne?
Miért nem mutatja meg ezeknek az árulóknak, hogy semmit sem jelentenek az életében?
– Oké – bólintott határozottan. – Vigyél a bátyádhoz. Lássuk, milyen úriember.
Olesya sugárzott, és magával vonszolta barátját. Alexandra zsebében pedig égette a combját a balszerencsés, arany dombornyomásos boríték, és minden lépése nehéz volt, mintha ragacsos homokban mászkált volna.
De makacsul haladt előre, fogát csikorgatva, és megigazította a vállát.
„Nem semmi” – gondolta. – Mutatok még. Megmutatom mindenkinek. Olegnek és Vikának is. Megbánod.”
És csak valahol a lelke legmélyén, szívének egy titkos zugában csöndesen zokogott egy kislány, aki hitt az örök szerelemben és a törhetetlen barátságban.
De Alexandra szorgalmasan nem hallgatta ezt a sírást. Most nem volt itt a könnyek ideje.
***
Alexandra harmadszor változtatta meg a frizuráját. A fürtök egyszerűen nem akartak beleesni a tervezett hullámba, makacsul kiestek, tönkretéve az egész megjelenést.
Idegesen ledobta a fésűt:
– Micsoda balszerencse!
Olesya feje kidugta az ajtót.
– Sasha, hamarosan ott leszel? – mosolygott barátom. – Sashka már megérkezett, lent vár.
– Jövök, jövök! — Alexandra utoljára nézett maga elé kritikusan a tükörben.
A smaragd ruha tökéletesen ült, kiemelve vésett alakját. A tűsarkú magasabb és magabiztosabb. A smink finom, de hatékony.
– Nos, elég jól nézek ki egy szaggatott menyasszonyhoz – vigyorgott a tükörképére.
Alexander a bejáratnál várt a kocsijának dőlve. Alexandra láttán felegyenesedett, és csodáló szemekkel nézett rá:
– Hűha! Az esküvőn minden vőlegény a miénk lesz.
– Csak egy vőlegény érdekel – kuncogott Alexandra, és beszállt a kocsiba. – Pontosabban a reakciója.
Útban az anyakönyvi hivatal felé ismét megbeszélték a legendát. Hat hónapja találkoztunk Moszkvában. Sikeres építész, ő pedig feltörekvő újságíró.
A kapcsolat gyorsan fejlődött, és egy hónapon belül már együtt éltek.
– Csak ne vigyük túlzásba – figyelmeztette Alexander. – Légy természetes. Képzeld csak el, hogy tényleg együtt vagyunk.
– Mondani könnyű – sóhajtott Alexandra. – Nem vagyok színésznő.
– De jó színész vagyok – kacsintott. — Bízz bennem.
Az anyakönyvi hivatal épülete körül már tolongtak a vendégek. Alexandra önkéntelenül is megfeszült, amikor ismerős arcokat látott. Alexander, mintha megérezte volna állapotát, megfogta a karját:
– Nyugodtan. Mosolyogunk és integetünk.
Látványosan emelkedtek ki az autóból. Alexandra érezte a bőrén a rájuk irányuló pillantásokat. Az egyik megégette a hátát – pontosan tudta, kié.
És ekkor Alexandra meglátta őket. Oleg hivatalos öltönyt visel, szokatlanul komoly. Vika bolyhos fehér ruhában – sápadt, feszült. Lassan elindultak az anyakönyvi hivatal felé, és gratulációkat fogadtak.
Úgy tűnik, ma nem kellett volna reggeliznie. De Alexander, mintha megérezte volna zavartságát, erősebben megszorította a kezét:
– Várj, kicsim. Csak nézz rám.
Hálásan mosolygott rá. És abban a pillanatban a tekintetük találkozott Oleggel.
Megdermedt a nyomában. Vika megrántotta az ujját:
– Drágám, mi van veled?
– Semmi – felelte tompán, anélkül, hogy levette volna a tekintetét Alexandráról. – Csak… váratlanul.
Alexandra rosszindulatú elégedettséget érzett. Igen, kedvesem, váratlanul. Mit gondoltál – otthon fog ülni és sírni?
A szertartás kissé gyűrötten zajlott. Alexandra Olesya és Alexander közé szorítva állt, és ész nélkül nézte, ahogy a fiatal pár gyűrűt cserél. Üres és undorító volt belül.
És akkor kezdődött a bankett. És ekkor Sándor teljes dicsőségében megmutatta magát. Tréfálkodott, elbűvölte a vendégeket, táncolt idős nénikkel. Időnként visszatért Alexandrához – töltött valamit a poharába, villával megetette a finomságokkal, valami hülyeséget súgott a fülébe.
„Te egyszerűen hihetetlen vagy” – suttogta neki egy lassú tánc közben.
– Tudom – kuncogott. – És te hihetetlenül szép vagy. Főleg ha mosolyogsz.
Zavarba jött:
– Hagyd abba. Ez mind játék.
– Vagy talán nem – mondta hirtelen, komolyan. – Figyelj, van egy ajánlatom. Találkozzunk Moszkvában? Menjünk el valahova beszélgetni.
Alexandra összezavarodott. És valóban, miért ne? Sándor kellemes beszélgetőpartnernek bizonyult, könnyű és szórakoztató volt vele. És különleges módon néz rá – melegen, őszinte érdeklődéssel.
– Menj csak – döntött a nő. – Csak…
„Csak semmi kötöttség” – folytatta. – Csak egy baráti találkozó. Majd meglátjuk.
Ebben a pillanatban Oleg elhaladt mellettük. Gyors pillantást vetett, és elfordult. Alexandra pedig hirtelen rájött, hogy nem érdekli. Teljesen mindegy, hogy ő mit gondol és mit érez.
– Tudod – mondta Sándornak –, hálás vagyok nekik. Olegnek és Vikának.
– Tényleg? – vonta fel a szemöldökét.
– Igen. Ha nem lett volna az árulásuk, nem találkoztam volna veled.
Elmosolyodott – ez a különleges mosoly, amitől valahogy elállt a lélegzete:
– Szóval ez a sors.
– Talán – bólintott. – Ellenőrizzük?
Az epilógus mindkettejük számára váratlan volt. Egy héttel később találkoztak egy moszkvai kávézóban, csak beszélgetni.
Egy hónappal később elvitte a színházba. És hat hónap után rájöttek, hogy nem tudnak egymás nélkül élni.
A bosszú története szerelmi történetté változott. Akiről minden lány álmodik.
Mi van Oleggel és Vikával? Hát éljenek úgy, ahogy akarnak. Alexandrának most saját élete van, saját boldogsága. És a világon semmiért nem cserélné el.