A szürke eső köpenyként borította be a várost, miközben Linette gyorsított léptekkel haladt a közjegyzői iroda felé. Édesapja halála után minden megváltozott, és most egy újabb váratlan fordulat várta, amire nem volt felkészülve.
Az édesapja örökségét, egy házat, soha nem említette. Éveken át nem volt szó róla, és Linette úgy érezte, hogy a férfi, aki mindig mindent elmondott neki, most valami olyat titkolt, amivel összetörte a bizalmát. Miért nem hozta szóba? Miért nem mondta el neki, hogy egy házat hagyott rá? Még inkább nyugtalanította a helyzet, amikor kiderült, hogy nem ő az egyetlen, aki birtokolja.
„Mi maradt? – kérdezte magától Linette, miközben belépett az irodába. Az apró szoba a régi papírok és por illatát árasztotta, és a gyenge fény csak még szürkébbé tette a környezetet. A közjegyző egy dosszié fölött görnyedt, és intett neki, hogy üljön le.
„Kezdjük el” – mondta, miközben átnézte a papírokat. Linette szinte észre sem vette, ahogy a férfi olvasta a végrendeletet. A gondolatai elkalandoztak, és apjával kapcsolatos régi emlékek kavarogtak a fejében. Milyen lehetett az, amikor még együtt dolgoztak a ház körüli dolgokon? Miért nem mondta neki soha, hogy van egy másik ingatlan?
„Egy ház” – hallotta hirtelen a közjegyzőt.
„Mi?” – felnézett. „Elnézést, egy ház?”
„Igen” – válaszolta a közjegyző, és felé nyújtotta a papírokat. „Ez nem a jelenlegi lakásod, hanem egy másik ingatlan, amit édesapád birtokolt.”
Linette átvette a papírokat, de a szavak mintha elmosódtak volna előtte. Miért nem beszélt erről apja? Miért tartotta titokban?
„Még egy ház? Hogyan rejthetett el egy ilyet?” – kérdezte, miközben keze remegett. Az új cím és az ismeretlen helyszín olyan kérdéseket vetett fel, amiket válasz nélkül nem hagyhatott.
Másnap elhatározta, hogy felfedi az igazságot, és elindult a házhoz. Az úton, amit arany levelek szegélyeztek, úgy érezte, mintha tanúja lenne valaminek, amit még nem értett meg teljesen. Ahogy végre megérkezett, a ház látványa egy pillanatra megállította a szívét. A nagy ablakok és a frissen festett terasz mesebeli bájt kölcsönöztek neki, de valami mégis nyugtalanította.
„Ez az” – mormolta magának, miközben szorosan megmarkolta a közjegyzőtől kapott kulcsot.
De amikor a kulcsot a zárba illesztette, nem működött. Homlokát ráncolva próbálta újra, de a zár ki lett cserélve. Ahogy körbejárta a házat, próbált benézni az ablakokon, de semmit sem látott.
Ekkor hirtelen az ajtó kinyílt, és egy idősebb nő állt ott, aki élesen pillantott rá. „Segíthetek?” – kérdezte szigorúan.
„Én… hát… ez az én házam” – dadogta Linette, miközben felmutatta a kulcsot. „Édesapám hagyta rám.”
A nő válasza hideg és határozott volt: „A te házad? Én itt lakom húsz éve. Fizetem a számlákat, javítottam a csöveket, és a tetőt is megcsináltam. Ez nem a te házad, és nem fogok elmenni.”
A férfiak között mindig volt valami, ami higgadtságra ösztönzött, de most Linette szíve hevesebben vert. „Nézd, nem tudom, hogy ki vagy, de nálam van a papírok. Jogi értelemben ez a ház az enyém.”
A nő dühösen ránézett. „A papírok nem jelentenek semmit. Vérrel, verejtékkel és könnyekkel építettem fel ezt a helyet. Azt hiszed, csak azért elmegyek, mert van egy papírod?”
Linette próbált nyugodt maradni. „És te azt hiszed, hogy csak úgy hagyom neked? Elvesztettem a házamat, az apámat – mindent! Ez az egyetlen dolog, ami maradt.”
A nő tekintete megdermedt, ajkai megfeszültek. Linette egy pillanatra azt hitte, hogy bezárja az ajtót, de végül a nő hirtelen kifújta a levegőt, és egy lépést hátralépett.
„Ha úgy akarod, tartsd meg ezt a házat. De ne gondold, hogy örömmel fogadlak” – mondta Deborah, miközben félreállt, hogy beengedje.
Linette belépett. A házban az idő és a fafelület finom illata volt, mintha mindent átjárna a múlt emléke. Deborah szavaival szemben a ház nemcsak egy ingatlan volt – Deborah otthona volt. De Linette érezte, hogy ez az ő otthona is. Az apjától örökölt hely, ami végre új értelmet kapott.