A hajnal még álmosan nyúlt el a város felett, amikor a repülő ablakán át először pillantottam meg az ismerős, európai tájat. Franciaország volt az úti cél – apám utolsó nyughelye. A gép ereszkedni kezdett, és én először hónapok óta úgy éreztem, hogy minden rendben lesz.
Nehéz szívvel hagytam hátra mindent. De nem volt más választásom.
Ethan árulása nem csak a bizalmamat, hanem a szívemet is összezúzta. Négy év. Négy év, amit úgy éltem le mellette, mintha egy csapatban lennénk – miközben ő már régen másik meccset játszott, más szabályokkal.
Miután lebuktattam a horgászboltban, mintha valami lehullott volna a szememről. A hazugságai, az elhallgatásai, a folyamatos pénzhiány… mind értelmet nyertek. Nem voltam vak, csak hinni akartam abban, hogy szeret.
De az igazi szerelem nem ilyesmit művel.
Amikor visszavittem a horgászfelszerelést, és megkaptam a pénz nagy részét, mintha visszakaptam volna önmagam is. Az ápolónői fizetésem minden centje verejtékes munka volt – és minden centnek célja volt: eljutni apámhoz, hogy teljesíthessem az utolsó ígéretemet. Hogy egyszer még elbúcsúzom tőle, ott, ahol örökre megpihent.
Most pedig ott álltam, a kis francia falusi temető közepén, a sírjánál. A kő egyszerű volt, semmi túlzás, épp olyan, mint ő. Egy margaréta-csokrot helyeztem le, mert ez volt a kedvenc virága anyámnak – és ő mindig azzal emlékezett rá. Most én is így emlékeztem rájuk.
– Sajnálom, hogy nem voltam ott – suttogtam. – De most itt vagyok. És mindent elmondok neked.
Elmeséltem neki a gyászt, az éjszakákat, amikor csak a munkába temetkeztem. A pénzgyűjtés hónapjait. Ethan árulását. A menekülést. És azt, hogy most végre elengedhetem a fájdalmat.
A sírkő mögül halkan fújt a szél. Talán csak képzelődtem, de mintha hallottam volna apám hangját: “Jól van, kislányom. Most már mehetsz.”
Hazatérve nem Ethanhoz tértem vissza, hanem egy új lakásba, amit egy kolléganőm segítségével béreltem ki, amíg távol voltam. Nem hagytam meg a címem – csak egy levél várt Ethannak, az asztalon, a régi otthonunkban.
Ethan,
Elvittem a horgászfelszerelést. Visszakaptam, ami az enyém volt.
Ami kettőnket illeti: nem volt több közös jövőnk, csak én nem akartam látni.
Apám sírjánál állva rájöttem, hogy az élet túl rövid ahhoz, hogy olyan emberekhez láncoljam magam, akik nem tisztelik a szívem munkáját – sem a veszteségem súlyát.
Ne keress. Már nem vagyok az, akit elhagytál.
Elizabeth
Soha nem válaszolt. És ez így volt rendjén.
Ma már új kórházban dolgozom, új barátaim vannak, és lassan új álmok is születnek. De minden tavasszal, amikor nyílnak a margaréták, elutazom egy hosszú hétvégére – és mindig viszek egy csokorral apámnak.
Mert vannak ígéretek, amiket még akkor is betartunk, ha minden összeomlik körülöttünk.
És vannak pillanatok, amikor a gyász nem a vég, hanem a kezdet.