Első pillantásra minden hétköznapinak tűnt. Az apa erős, hallgatag ember, volt erdész. A lánya csendes, sápadt, tizenkét év körüli lány, mindig kócos copfban, és a padlót nézi. A falu szélén laktak, közvetlenül az erdő szélén. A ház régi és rozoga, mellette egy sötét, időtől elsötétített istálló. Belül nincs semmi figyelemre méltó: szerszámok, széna, pár tyúkól.
És minden rendben lenne, de az apa minden este szigorúan, egy csepp érzelem nélkül azt mondta a lányának:
– Menj az istállóba.
A lány pedig vita nélkül, némán ment. Ő utána jár. Belülről bezárkóztak, és hajnalig nem volt hang.
A szomszédok suttogtak. Valaki megpróbált beszélni az apával – ferdén nézett, hallgatott, és csak erősebben szorongatta a fejszét. Kérdezték a lányt, de az nem válaszolt, mintha elnémult volna.
Egy napon három falusi fiú, akiket elhatalmasodott a kíváncsiság és a részegség, úgy döntött, hogy követik. Éjszaka egy szénakazal mögé bújtunk, amikor megszokásból ezt hallottuk:
– Menj az istállóba.
Óvatosan, a bokrok mögé bújva kúsztak, mígnem az istálló ajtaja becsapódott. Csend egy percre. És akkor…
Halvány fény gyulladt ki. A fal résein át látták, hogy apa és lánya egy régi csontból és hamuból készült körben állnak. A lány remegni kezdett, apja motyogott valamit, és a plafonra emelte a kezét. És ekkor megremegtek az istálló falai, zúgott a levegő, és valami kimászott a kör közepébe… tintás, szőrös, olyan szemekkel, mint a szén. A lány felé nyúlt, de az apa előrelépett és felkiáltott:
– Nem a tiéd! Amíg élek – nem a tiéd!
A lény felmordult, de visszahúzódott a sötétségbe, és füstben oldódott. A fények kialudtak. Minden csendes lett.
A fiúk annyira megrémültek, hogy mozdulni sem tudtak. Csak reggel mertek sápadtan és némán távozni.
Azóta senki sem mer annak az istállónak az irányába nézni. És az apa még mindig azt mondja:
– Menj az istállóba.
És az éjszaka – a harc újra kezdődik.
– Menj az istállóba.
Estről estére a rituálét megismételték. A lány sétált, apja követte. Az istálló lett a határ a világuk és valami más között. A lény minden alkalommal jött. És minden alkalommal, amikor az apja visszatartotta, rábeszélte, alkudozott, kiabált – és minden alkalommal, amikor hajnalban elevenen távozott, de egyre jobban kiszáradt, mint egykori önmagának az árnyéka.
Egy napon, tavasszal, telihold idején a lány nem ment el.
A küszöbnél állt, és az apjára nézett. Nincs félelem vagy behódolás a szemekben. Meghatározás.
– Nem megyek – mondta.
– Muszáj – válaszolta keményen az apa. – E nélkül kiszabadul.
– Tudom – mondta a lány halkan. – De most már készen vagyok.
Az apa elsápadt, de megadta magát. Mintha erre a pillanatra vártam volna.
Együtt léptek be az istállóba, de ezúttal csak ő állt a körben. A vonal mögött maradt. A motyogások most az övéi. Felemelt kezek – most már az övé. Aztán, mint mindig, előbukkant az árnyékból.
De ezúttal valami elromlott.
A lény megállt. Megfagyott. És… meghajolt. Szinte tisztelettel.
– Elfogadtam – rikácsolta. – Örökösnő.
Az apa térdre rogyott.
– Katya… biztos vagy benne?