Az elvesztett álmoktól az ú
A konyhában Alina a kötényébe törölte a kezét, miközben az órára pillantott. Még húsz perc volt hátra Viktor érkezéséig. A ragu már majdnem elkészült, a saláta felkészült a tálalásra.
„Mein Gott…” – motyogta, miközben meredten tartotta a merőkanalat, és magában ismételte a német nyelvtan egy szabályát. Rég nem volt alkalma alkalmazni a tanultakat, nem akarta elveszíteni tudását.
Hirtelen kattanást hallott a bejárati ajtó zárjában. Viktor váratlanul hamarabb ért haza a munkából.
– Szia, itthon vagyok! – kiáltotta férje az előszobából.
– Megleptél a korai érkezéssel, mi történt? – lépett ki a konyhából, igyekezve leplezni aggodalmát, mert az utóbbi évben gyakran késő éjszakáig dolgozott.
– A megbeszélés lemondásra került – válaszolta Viktor, és megcsókolta Alinát az arcán. – Remek illatok terjengenek.
Leültek vacsorázni, és Alina, mint mindig, érdeklődve kezdett kérdezősködni a férje munkájáról.
– Milyen volt a nap? Megkötöttétek azt a szerződést?
– Igen, minden rendben – rágott lelkesen anélkül, hogy felnézett volna a tányérjáról. – Ahogy terveztük, bővítjük a gyártást.
Alinak mosoly jelent meg az arcán. Eszébe jutott, ahogy tíz évvel ezelőtt egy albérleti konyhában ültek. Viktor bankjegyekkel és tervekkel előttük beszélt lelkesen az álmairól, miközben ő, a végtelen tanulás után fáradtan, de mégis figyelmesen hallgatta.
- Emlékszel, hogyan indultunk?
- Megígérted, hogy egyszer lesz saját otthonunk.
- Azt mondtad, hogy akkor én nem is fogok dolgozni.
– Persze, emlékszem – válaszolta Viktor, miközben félrehúzta a kezét, hogy villát ragadjon.
– Nagyon büszke vagyok rád, ránk – tette a kezét a férje vállára. – Betartottad az ígéreteidet?
Viktor abbahagyta a rágást, arca elkomorodott.
– Alina, beszélnünk kell.
Alina összerezzent. Ez a mondat sosem jelentett valami jót.
– Miről lenne szó?
– Ma beadom a válókeresetet.
Alina többször pislogott, mintha valami rossz álomból akarna felébredni.
– Mit beszélsz? Ez csak vicc lehet! – rekedt hangon köhögött meg.
– Ez nem tréfa – Viktor eltolta maga elől a tányért. – Találkoztam egy másik nővel. Már fél éve együtt vagyunk.
– Fél éve? – Alina az asztal szélébe kapaszkodott. – És mi van a terveinkkel? Az otthonunkkal, az üzletünkkel? Mindennel, amit együtt építettünk?
– A ház már rég az én nevemen van. Az üzlet is – nézett neki Viktor egyenesen a szemébe. – Te magad mondtad, hogy nem érdekelnek ezek a papírok.
– De hát én segítettem, egész éveken át! Két helyen dolgoztam, hogy te befektethess!
Alina felugrott, leverve a széket.
– Hálás vagyok azért, amit tettél – állt fel Viktor is. – Még a kocsit is odaadnám neked, bár az is az én nevemen van.
Alina mélyen megdermedt, szinte mozdulni sem bírt.
– És a tíz évünk? – suttogta.
– Jó időt töltöttünk együtt, de nekem más jövőképem van – elfordította tekintetét, zsebre tette a kezét. – Ezt kell megértened.
– Megértenem? – öklét összeszorította. – Hogy egész évekig kihasználtál?
Viktor hirtelen az ajtó felé fordult.
– Ma az egyik barátomnál alszom. Pakold össze a dolgaidat, egy hét múlva el kell hagynod a lakást – a konyha ajtajában megállt. – Ne aggódj a papírok miatt, az ügyvédem mindent elintéz. Csak aláírni kell majd.
– Hogyan tehetted ezt? – Alina szinte sírva fakadt volna.
– Hagyd, Alina – húzta össze az ajkát Viktor. – Harmincöt éves vagy. Nincs előttünk fényes jövő. Egy átlagos tanító még nem vonzó pálya.
Az ajtó csapódott, és Alina magányosan állt a konyhában. Sohasem volt még ez a lakás ennyire idegen és hideg. Viktor birtokolta az egész vagyont, a pénzt, az iratokat, még a kártyákat is. Ő egy garast nem kapott.
„Ez a vég” – suttogta, mielőtt a padlóra ült.
Hármat telt, míg ki nem lépett az otthonból. Három napig zokogott párnájába, tépte szét közös képeiket, és ordított a csöndben.
Csak akkor ébredt ébredt, mikor szeme duzzadt és arcára furcsa nyugalom költözött. Felkelt, megmosakodott, és a felső polcon heverő mappához nyúlt. Poros volt, de óvatosan letörölte.
„Kitűnő bizonyítvány, két idegen nyelv…” – mosolygott. – „És mégis, az utóbbi években csak főztem és takarítottam a férjemnek.”
Kitöltötte az önéletrajzát, több iskolába és oktatási központba küldte el.
Eközben össze is pakolt. Örült egy kis tartaléknak, amit a könyvek között rejtett el, így gyorsan ki tudott bérelni egy garzonlakást a város szélén.
Nem sokkal később már egy kis iskolában dolgozott, ahol a vezető kissé kételkedve méregette.
– Nehéz gyerekek járnak hozzánk, a szülők roppant igényesek. Boldogulsz majd?
– Igen, meg fogok felelni – válaszolta határozottan.
Alina az oktatási folyóiratból vett módszert kezdte az órákon alkalmazni. A gyerekek csillogó szemmel figyelték, ahogy angol dalokat énekelt nekik.
– Nem olyan vagy, mint a többi tanár – jegyezte meg az egyik legszemtelenebb gyerek az óra után.
Kis idő múlva a vezető már más osztályokból is kérte Alina óráit, mert a szülők ragaszkodtak hozzá.
Teljes lett a terhelése az iskolában, ehhez jöttek a magánórák. Saját oktatási módszerét dolgozta ki, amelyben összekapcsolta az angol és német nyelv tanítását. Diákjai egyre több városi versenyt nyertek.
Egy évvel később váratlan hívás érkezett.
– Alina, itt Kirill Andrejevics, a „Poliglota” nyelvközpont igazgatója vagyok. Hallottunk a sikereidről. Szívesen beszélgetnénk veled egy álláslehetőségről.
A „Poliglotában” háromszoros fizetést ajánlottak az iskolában kapott bérhez képest. Alina majdnem sírt a meghallgatáson.
– Elfogadom – mondta egyszerűen.
Fél év múlva már több mint százezer rubelt keresett, megtakarításának felét félrerakta. Csak egy álma volt még: saját lakás.
Az év során több bankkal is tárgyalt, és végül megkapta, amire vágyott.
– A hitelt jóváhagyták! Gratulálok, Alina!
Öt év száguldott el, mire Alina észbe kapott.
Az olajban sistergő rántotta illata töltötte be a konyhát. Alina óvatosan két egyenlő adagba osztotta, és tányérokra helyezte. Előkészítette két bögrét – egy kéket és egy zöldet – majd odanyúlt a tejért.
– Megint elfelejtettem – sóhajtott csalódottan, amikor kinyitotta a hűtőt. Elfogyott a tej.
Az órára pillantott – még hely volt fél óra az indulásig. Bőven belefért egy rohanás a közeli boltba.
Kint a kabátot vetette a pizsamája fölé, kényelmes cipőt húzott, és kilépett az ajtón. A reggel friss és napsütéses volt. Szerette új otthonát, csendes, zöld övezetes környék volt, rendezett házakkal és gondozott udvarokkal.
Az utca sarkán majdnem összeütközött egy magas férfival, elegáns öltönyben. Mindketten meghökkenve hátráltak, és Alina ekkor pillantott fel rá.
– Viktor? – állt meg meglepetten, alig hitve a szemének.
Volt férje megöregedettnek tűnt. Homlokán és szeme körül ráncok, ősz hajszálak jelentek meg. Csak az önelégült mosoly maradt változatlan.
– Alina? – nézte végig őt értékelve. – Hogy hogy itt?
– Mit keresel itt? – automatikusan gombolta be a kabátját.
– Dolgaim vannak – legyintett Viktor. – Látom, még mindig tanítasz?
Gyűlölködve hangsúlyozta a szót, mintha szégyennek tartaná. Alina fintorgott.
– Csak elugrottam tejért – mutatott az előtte lévő bolt felé.
– Úgy látom – vigyorgott, miközben a pizsamás nadrágját bámulta, amely kilógott a kabát alól. – Öt év telt el, és még mindig így rohangálsz reggelente pizsamában tejért.
Arca piros lett, nem szégyentől, hanem dühötől.
– És mit bánsz ezen? – felemelte állát. – Nekem nem kell senkinek semmit bizonyítanom, ellentétben veled.
– Persze, persze – nézett le ejtőzött tekintettel Viktor. – Mondtam, hogy senkinek nem leszel fontos, igaz? Egyedül maradsz.
Az arcán visszatükröződött az önelégült mosoly.
– Amúgy hallottad már, hogy a cégem nemzetközi lett? Európában is nyitottam fiókot, tengerparti házat vettem. És te még mindig albérletben élsz?
Alina váratlanul elmosolyodott. Nevetségesnek találta férje válását, a támadást és az idővel elhalványuló szerelmet.
„Tudod, Viktor – előhúzta kezét a kabát zsebéből –, még soha nem voltam ennyire hálás a sorsnak, hogy öt évvel ezelőtt megmutattad valódi arcod.”
Gyűrű csillogott gyűrűs ujján, nagy gyémánttal, apró zafírokkal körülvéve. Viktor tekintete megakadt rajta, önelégültsége meginogni látszott.
– Ez… – dadogta.
– Jegygyűrű – mosolygott Alina. – Már három éve viselem.
Másik zsebéből előhúzott egy kulcscsomót egy ismert autómárka medáljával, és megnyomta a gombot. A közelben megjelent és felvillantott fényszóróival egy fekete, prémium terepjáró.
– Azt hitted, utcára kerülök nélküled? Hogy visszasírlak?
Viktor tétován állt, szemét hunyorította. Gőgje elillant, helyét zavarodottság váltotta fel.
– Örülök a sikerednek – próbálta visszanyerni méltóságát. – Valami gazdag öreg lelkedbe férkőzött?
– Nem, Viktor – fejét csóválta Alina. – Egy olyan embert találtam, aki egyenrangú partnernek lát. Aki támogatja az ambícióimat és örül a sikereimnek. Vezetem egy oktatási központot, és van saját oktatási módszerem is.
Alinát figyelte, amint exférje arca eltorzul.
– Soha nem voltam ilyen boldog. Köszönöm neked az árulást. Ha nem bántál volna meg, talán sosem indulok el a saját utamon, csak darabokra hullott álmokban élek.
Viktor feszengve kérdezett végül:
– És a férjed? Ki ő?
– Egy csodálatos ember – mosolygott Alina. – Gondoskodó, intelligens és tehetséges. Legfőképpen pedig szeret úgy, amilyen vagyok, még pizsamás nadrágban is.
Kulcsait lopva egyik kezéből a másikba tette.
– Bocsánat, de most már tényleg indulnom kell tejért. A reggelink kezd kihűlni.
Alina könnyedén elhaladt Viktor mellett és a bolt felé lépdelt már, kemény és magabiztos léptekkel – egészen másként, mint öt évvel korábban, amikor lehajtott fejjel, összegörnyedve hagyta el közös otthonukat.
– És ő ki? – hallotta Viktor hangját. – Mivel foglalkozik?
Megfordult, még mindig mosolygott.
– Mi köze hozzá? Nem ismeri őt.
Alina intett, majd bement a boltba. Megnevettette a találkozás az exférjével, és alig várta, hogy erről beszélhessen a reggeli közben. Elképzelte, milyen vidám lesz, mikor meséli ezt a jelenetet, és milyen melegséggel néz rá a másik, miközben erről beszél.
Tejet vett, meg a kedvenc mandulás croissant-jait is. A nap egyértelműen jól indult.
Főbb gondolatok:
- A fájdalmas csalódás új kezdetet hozhat az életben.
- Az önmagunkba vetett hit segítségével újraépíthetjük életünket.
- A támogatás és megbecsülés létfontosságú egy boldog párkapcsolathoz.
Ez a történet bizonyítja, hogy még a legnehezebb pillanatokból is születhet új remény. Alina példája inspirál mindenkit, aki valaha is elveszettnek érezte magát. Az élet újraírható, ha bátran lépünk előre, és kitartunk önmagunk mellett.