A nap vakítóan sütött azon a délutánon, amikor Martha Reynolds, a hetvenkét éves, nyugdíjas tanárnő befejezte heti bevásárlását a floridai Palm Crest bevásárlóközpontban.
A kocsija – egy kék Buick Century – a parkoló közepén állt, mint mindig, a harmadik sorban, a fák alatt, ahol egy kicsit még árnyék is volt. Martha mindig ugyanoda parkolt. Minden csütörtök délben, pontosan tizenkettőkor.
Aztán meglátta.
A kocsijában négy fiatal férfi ült, mintha épp indulni készülnének.
Először azt hitte, rosszul lát. Talán csak a fényszög csalóka, vagy valami reklámplakát tükröződik. De nem. Az egyik fiú a rádióval babrált, a másik a kesztyűtartót piszkálta, a harmadik röhögött, a negyedik pedig – mintha egy pillanatra Martha felé nézett volna.
A következő másodpercben Martha ösztönösen elejtette a szatyrait. Az üveges tej szétfröccsent, a narancs gurulni kezdett. De ő már mozdult is.
A kézitáskájából előrántotta a pisztolyt – egy régi, de gondosan karbantartott .38-as revolvert, amit a férjétől örökölt. Nem töltötte be gyakran, de tudta, hogyan kell használni.
„Fegyver van nálam, és tudom, hogyan kell használni! Ki az autóból, azonnal!” – kiáltotta olyan hangerővel, amit még az iskolában sem engedett meg magának.
A négy fiú ledermedt. Egyikük eldobta a hamburgert, a másik a kezét emelte, a harmadik már félúton volt kifelé az ablakon. Néhány másodpercen belül mindannyian futni kezdtek – egyenesen a parkoló túloldalán lévő gyorsétterem irányába.
Martha a mellkasához szorította a táskát, mély levegőt vett, és csak ekkor vette észre, mennyire remeg a keze. Az adrenalin dolgozott.
– Na, ezt megúszták! – motyogta, majd elkezdte összeszedni a szatyrait.
Pár perc múlva beült az autóba. De amikor be akarta indítani, valami nem stimmelt. A kulcs nem fordult el.
Megpróbálta újra.
Semmi.
Körbenézett. Az anyósülésen egy amerikaifoci hevert. Hátul két rekesz sör, a padlón egy doboz sültcsirke. Martha megdermedt.
Ez nem az ő kocsija volt.
A saját Buickja pár méterre állt – ugyanaz a típus, ugyanaz a szín, ugyanaz az évjárat. Csak az ülések huzata volt más.
– Jézus Mária és minden szentek… – suttogta.
Gyorsan átpakolta a bevásárlást a megfelelő autóba, és reszkető kézzel a kormányhoz ült.
A helyzet abszurditása lassan kezdett el hatni. Elnevette magát. Előbb halkan, aztán olyan hangosan, hogy a szomszéd parkolóban egy család is odafordult.
De a nevetés közepén valami megállította.
A kocsijának visszapillantójában egy fényvillanást látott – mintha valaki a túloldalon fényképet készített volna.
Martha pár órával később már a rendőrségen volt. El akarta mesélni a történetet, tisztázni a félreértést. A portás rendőr alig bírta abbahagyni a nevetést, miközben hallgatta.
– Asszonyom, maga tényleg rájuk fogta a fegyvert?
– Rájuk hát! – mondta Martha. – A mai fiatalok azt hiszik, minden az övék.
A rendőr mutatott a terem másik sarkára. Ott ült a négy fiú, halálsápadtan, egymás szavába vágva magyarázva, hogy egy „őrült, kis termetű, göndör ősz hajú hölgy” rájuk támadt.
A helyzet annyira komikus volt, hogy végül senki ellen nem emeltek vádat. Mindenki nevetett, még a kapitány is. Martha is, legalábbis eleinte.
De amikor hazaért, és a postaládájában talált egy borítékot, újra elkomorult.
A borítékban egy fénykép volt – róla, amint a parkolóban a fegyverrel az autó felé tart. A kép alján kézzel írt üzenet:
„Szép lövészet, Mrs. Reynolds. De ez még csak a kezdet.”
Másnap reggel két rendőr állt az ajtóban.
– Mrs. Reynolds, új fejlemény van – mondta az egyik. – Az a négy fiú, akiket tegnap láttunk… eltűnt az éjszaka folyamán. A családjaik szerint nem mentek haza.
Martha keze megremegett a kilincsen. – Eltűntek? Hogyan?
– Az autójukat megtaláltuk a tengerparton, a kulcsok még benne voltak.
Az asszonyt hideg borzongás járta át. Az autó… ugyanaz a kocsi volt, amit előző nap összekevert az övével.
Aznap este Martha nem tudott aludni. Kiment a verandára, kezében a revolver, ahogy fiatal korában a férje, Henry szokta tenni, amikor valami nyugtalanította.
A távolban motorzúgást hallott. Lassan közeledett, majd leállt a ház előtt.
Egy ismerős hang szólt ki a sötétből:
– Jó estét, Mrs. Reynolds.
A lámpa fényében egy férfi lépett elő. A parkolóból ismert arc – az egyik fiúé. De most nem tűnt rémültnek.
– Maga? – sziszegte Martha. – Azt mondták, eltűnt.
– Nem tűntünk el, csak várunk. – A fiú mosolygott, de a mosoly mögött valami hideg lapult. – Maga tudja, mi volt abban a kocsiban, igaz?
– Egy focilabda és sör, ha jól emlékszem.
– Az a csomagtartó alatt volt, asszonyom. Egy táska. Valami olyasmi, amit nem kellett volna látnia. És most már keresik.
Martha hátrált. A fiú a zsebéhez nyúlt, mire az asszony felemelte a revolvert.
– Egy lépést se!
A fiú felnevetett. – Nem fogja használni. Maga csak ijesztgetni tud.
Ekkor a ház mögül két másik alak bukkant elő – a maradék három fiú. Mind a négyen ott voltak.
– Tegye le a fegyvert, és nem lesz baj – mondta az egyik. – Csak azt akarjuk, ami a miénk.
Martha lassan hátrált, de a lábával már érezte a verandakorlát szélét.
Ekkor valami megvillant a távolban. Fényszórók. Rendőrautó.
A fiúk hátrafordultak. Martha ekkor cselekedett. Egyetlen lövés dördült. Nem célzott, csak elrettentésből. A golyó a kerítésoszlopba fúródott.
A rendőrök berontottak a kertbe. A fiúk szétfutottak, de nem jutottak messzire.
Másnap a hírekben már az egész történetet közölték:
„Nyugdíjas hölgy segített leleplezni autólopásnak álcázott drogcsempész-hálózatot.”
Kiderült, hogy a négy férfi a parkolóban nem véletlenül ült az autóban – az autó a szervezet egyik rejtekhelye volt. Tévedésből pont Martha kocsija mellé parkoltak, ami szinte teljesen ugyanúgy nézett ki.
A táska a csomagtartóban – amit sosem találtak meg –, tele volt készpénzzel és kábítószerrel.
A fotót, amit Martha kapott, az egyik bűntárs küldte figyelmeztetésként. Csakhogy a fényképen látszott a rendszám is – és ezzel a rendőrség eljutott a banda főhadiszállásához.
Egy héttel később a rendőrfőnök személyesen ment el hozzá.
– Mrs. Reynolds, maga hős lett. A város szeretné megköszönni a bátorságát.
Martha elmosolyodott, és csak ennyit mondott:
– Tudja, fiam, én csak bevásárolni mentem.
A rendőr nevetett. – Legközelebb is vigyen fegyvert?
– Nem – mondta Martha, miközben az ablakon kinézett a fénylő parkoló felé. – Legközelebb csak zseblámpát viszek. A sötétben mindig több rejtőzik, mint hinnénk.
Aztán becsukta az ajtót, és a konyhaasztal fiókjából elővett egy kis, fekete táskát.
Az egyik sarka szakadt volt – mintha valami nehéz tárgyat rejtett volna.
Martha végigsimított rajta, majd elrakta a kamra mélyére.
A rádióban épp az esti hírek szóltak:
„A letartóztatottak szerint egy táska még mindig hiányzik…”
Martha mosolygott.
– Hát persze, drágáim – suttogta. – Néha az embernek muszáj emlékeztetnie a világot, hogy még mindig tud célozni.