1943 telén, Lviv csatornarendszere több volt, mint egyszerű szennyvízelvezető. A föld alatti labirintus menedéket, árulást, félelmet és néha reményt is rejtett. A felszínen gettó, rettegés, és a megszállás fojtogató keze uralkodott. De a mélyben… ott élt a döntés lehetősége. És a csönd.
A gettó egy eldugott szegletében egy anya remegő kézzel tartotta karjában újszülött gyermekét. A kicsi alig lélegzett – nem azért, mert beteg volt, hanem mert az anyja megtanította a csendre már az első napon. Egyetlen hang, egyetlen sírás is végzetes lehetett volna.
A nő már nem remélt magának semmit. Arcát sápadttá tépte a hideg, szeméből rég kisírt könnyek helyett már csak üresség nézett vissza a tükörből – ha lett volna még tükör a gettóban. De a gyermek… ő még tiszta volt. Ő még remélhetett.
A vödör rozsdás volt, és a kötél repedezett. A nő nem volt biztos benne, hogy egyáltalán leér. De a vödörbe tette a gyermeket, betakarta a saját sáljával, aminek szaga az anyaméh melegét idézte. A szennyvízakna fedele megnyikordult, ahogy félretolta. A sötétség alant tátongott – egy száj, ami felfalhatott vagy megszabadíthatott.
Egyetlen suttogás hagyta el az ajkát, miközben eresztette lefelé a vödröt:
– Virulj ott, ahol én nem létezhetek.
A mélyből egy kéz nyúlt ki – egy névtelen csatornamunkásé –, és elkapta a vödröt. Egy bólintás. Egy szikrányi remény. A nő visszahúzta a kötelet, majd csendben visszahúzódott az árnyékba. Soha többé nem beszélt senki róla. Neve elmaradt. Arcát nem őrizte kép. Csak a tett maradt.
Évtizedekkel később, egy férfi – a fiú – állt ugyanazon csatornafedél fölött. Kezében egy szál vörös rózsa. Haja ezüstszálas, tekintete súlyos. Térdre ereszkedett, és ujjai remegve simították végig a hideg fémet.
– Itt kezdődtem el – mondta halkan.
De valami megzavarta a csendet. A csatornafedél megremegett. A férfi hátrahőkölt. A zsanér recsegett, mintha valaki… vagy valami… lentről próbálná felemelni.
Aztán kinyílt.
Egy nő bukkant elő belőle. Fiatal volt, a húszas évei elején. Az arca sáros, de a szeme tiszta. Ruhája rongyos, de testtartása büszke. A férfi döbbenten hátrált.
– Ki maga?
A nő nem válaszolt azonnal. Csak egy mozdulattal előhúzott a zsebéből egy kopott sálat.
Ugyanolyan volt, mint amit anyja viselt. Mint amit ő utoljára érzett maga körül abban a vödörben.
– Lehetetlen… – suttogta a férfi.
A nő ekkor beszélni kezdett.
– A neved Leó. A te anyád mentett meg engem.
– Mit mondasz?
– Nem te voltál az egyetlen a vödörben.
A férfi hátralépett. Az agya lüktetett.
– Azt hittük, egy gyermek ment le – mondta lassan. – Csak engem…
– Az utolsó pillanatban az anyád… még egy csecsemőt leengedett. Engem. A csatornamunkás kettőnket talált meg. Egy fiút. És egy lányt.
A férfi térdre rogyott. A rózsa kiesett a kezéből, a szirmok a csatorna szélére hulltak.
– És te… éltél?
– Egy csoport rejtett el minket. Nem tudták, kik vagyunk. Csak “a vödörgyerekeknek” neveztek minket. Egyiküket sem éltük túl… csak én. És most visszajöttem. Mert tudtam, te is visszatérsz.
Csend. A város zaja halk háttérmorajjá vált. Két ember állt a múlt határán.
Leó lassan felnézett.
– Akkor te vagy… a húgom?
A nő nem felelt azonnal. Aztán elmosolyodott – fájdalmasan, de őszintén.
– Igen. A múltból. De a jövőért jöttem.
A zsebéből egy régi iratot húzott elő. Egy naplórészlet. Az anyjuk írása. Az utolsó oldalon egy üzenet:
„Aki megtalálja ezt, tudja: kettő ment le, de csak egy név születik meg. Mert az egyik élhet, a másiknak el kell tűnnie, hogy a másiknak esélye lehessen. Egy napon talán majd újra találkoznak – ha a sors megbocsát.”
A férfi könnyeit már nem szégyellte.
– Megbocsátott. Mert most már nem vagyok egyedül.
A nő elnézett a város felé.
– Történelmünk se nevekben él, se szobrokban. Hanem abban, hogy nem felejtünk. És hogy megtaláljuk egymást.
Leó felvette a rózsát. Kettétörte a szárát.
– Egy fél neked – mondta. – És egy nekem. Két virág. Egy gyökér.
Ahogy elindultak együtt, a csatorna fedele mögöttük csendesen lecsukódott.
És többé már senki nem volt egyedül.