A nevem Rajiv, 61 éves vagyok. Az első feleségem nyolc évvel ezelőtt hunyt el hosszú betegség után. Azóta csendben, magányosan élek. A gyermekei már felnőttek, saját családjuk van. Havonta egyszer jönnek el hozzám párszor, hogy segítsenek pénzzel és gyógyszerekkel, majd gyorsan távoznak. Nem haragszom rájuk, hiszen mindenkinek megvan a saját élete, amit megértek. Azonban az esős esték örök csendjében, amikor a tetőn kopognak az esőcseppek, mélységesen egyedül érzem magam.
Az elmúlt évben, miközben a Facebookon böngésztem, véletlenül rátaláltam Minára, iskoláskorból ismert első szerelmemre. Annak idején teljesen odavoltam érte: hosszú, hullámos haja, sötét, mély tekintete és ragyogó mosolya bevilágította az egész osztályt. Még csak az egyetemi felvételire készültem, amikor a családja úgy döntött, férjhez adja egy tíz évvel idősebb férfihoz Dél-Indiából.
Utána elvesztettük a kapcsolatot teljesen. Negyven év elteltével találkoztunk újra, ő özvegy volt már, férje öt éve elhunyt. Egy fiatalabb fiával élt, aki más városban dolgozott és ritkán járt haza.
- Eleinte csak köszöngettünk egymásnak.
- Később telefonon beszélgettünk.
- Majd közös kávézások következtek.
- Apránként én is motorral jártam hozzá gyümölccsel, édességgel és izületi gyógyszerekkel.
Egy nap tréfásan megkérdeztem tőle:
„Mi lenne, ha… két öreg szív, mint a miénk, újra összeházasodna? Nem lenne könnyebb így a magány?”
Meglepetésemre a szeme könnybe lábadt. Zavartan próbáltam mentegetőzni, hogy csak vicceltem, de ő enyhe mosollyal bólintott.
Így, 61 évesen újra megnősültem – az első szerelmemhez.
Az esküvőnk napján sötétbordó sherwanit választottam. Ő egyszerű, krémszínű selyem sariban jelent meg, haját apró gyöngygombos csattal díszítette. Barátok és szomszédok is csatlakoztak hozzánk az ünnepléshez. Mindenki azt mondta: „Olyanok vagytok, mint két szerelmes kamasz.”
Valóban úgy éreztem magam, mint egy fiatal. Este, amikor az utolsó falatokat is eltávolítottuk, majdnem tíz óra volt. Készítettem neki egy pohár meleg tejet, bezártam az ajtót, és leoltottam a verandán a lámpát.
Az az esküvői éjszaka – amelyről soha nem gondoltam, hogy újra megélhetem idősebb korban – végre elérkezett.
Amikor óvatosan levettem a blúzát, ledöbbentem.
Hátát, vállait és karjait mély hegek tarkították – régi sérülések, melyek a bőrén tragikus térképként szóródtak szét. Mozdulatlan maradtam, a szívem vadul vert a mellkasomban.
Gyorsan betakarta magát a takaróval, szemében félelem tükröződött. Remegő hangon kérdeztem:
„Mina… mi történt veled?”
Ő elfordult, a hangja remegett:
„Ő… nehéz természetű volt. Kiabált… bántott… Erről senkinek sem beszéltem…”
Leültem mellé, a szívem összetört, könnyek gyűltek a szemembe. Fájdalmat éreztem érte. Évtizedeken át hallgatott – félelemből és szégyenből –, senkinek meg nem nyílva. Megfogtam a kezét, és finoman a szívemhez szorítottam.
„Most már minden rendben lesz. Innentől senki sem fog neked fájdalmat okozni. Senkinek nincs erre joga… csak nekem – de csakis szerelemből.”
Fakadtak ki belőle a könnyei – zokogva, reszketve, sírása visszhangzott a szobában. Átfogtam, hátát törékenynek éreztem, csontjai enyhén kiálltak – egy kicsi, de erős nő, aki csendben viselte az egész élet fájdalmát.
Az esküvői éjszakánk nem volt olyan, mint egy fiatal páré. Csak egymás mellett feküdtünk, hallgatva a szöcskék ciripelését a kertben és a levélzizegést a szélben. Simogattam a haját, megcsókoltam a homlokát. Ő az arcomhoz ért és halkan suttogta:
„Köszönöm. Köszönöm, hogy megmutattad, még létezik valaki ezen a világon, akit nem hagyok hidegen.”
Elmosolyodtam. 61 évesen végre megértettem: a boldogság nem a pénz vagy a szenvedély forrósága. Az a kéz, amit megfoghatunk. A váll, amire támaszkodhatunk. Valaki, aki az éjszakában mellettünk van, és csak a szívverésünket hallgatja.
Eljön a holnap. Ki tudja, mennyi időm maradt? De abban biztos vagyok, hogy a hátralévő éveiben őt gondoskodással veszem körül. Szeretni fogom, és védelmezni – hogy semmiért se kelljen többé félnie.
Ez az esküvői éjszaka – fél évszázados várakozás, elveszett pillanatok és remény után – életünk legnagyobb ajándéka számomra.
Fontos tanulság: A szerelem korhatártól független, a valódi boldogság pedig a család és az egymás iránti törődés mély jelentésében rejlik.