– Átírtam mindent. Nekünk többé semmink nincs – ejtette ki Oleg ezt a mondatot ugyanazzal a könnyed lazasággal, amivel korábban a kocsikulcsokat odadobta az éjjeli szekrényre.
Még csak meg sem nézett, miközben lehúzta a drága nyakkendőt, amit tőlem kapott az utolsó évfordulónkra.
Én mozdulatlanul maradtam, még egy tányérral a kezemben semmi fájdalom vagy döbbenet nem rázott meg, hanem egy különös, majdnem kézzel fogható érzés szorult a mellkasomba – mintha egy vékony húr feszülne, amely bármelyik pillanatban megrezeghet, és hangot adhat.
Tíz év telt el. Tíz hosszú év várakozás, miközben türelmesen, mint egy szövőpókháló mesterien készítettem a hálómat a vállalkozásának szívében, és a száraz pénzügyi jelentésekbe egy régóta dédelgetett bosszú hálóját szőttem.
– Mit értesz az alatt, hogy „mindent”, Oleg? – a hangom megdöbbentően nyugodt volt, szóltam úgy, akár a jég felszínének csendje. Óvatosan letettem a tányért az asztalra; a porcelán halkan érintette az tölgyfa asztallapot.
Végre megfordult. A szemében elégtétel és düh tükröződött. Várt könnyeket, kiabálást, megalázást – én azonban nem akartam megadni neki ezt az örömet.
– A ház, a vállalkozás, a számlák. Minden, Anya – élvezettel mondta ki –, újrakezdem az egészet. Új életet.
– Katival?
Röviden megfagyott az arca, nem számított arra, hogy tudom. Az ilyen férfiak naivaknak hiszik a nőket; azt hiszik, aki minden rubelét számon tartja a többmilliós üzletnek, az nem veszi észre a havi „képviseleti költségeket”, amelyek egy igazgatói fizetéssel egyenértékűek.
– Nem a te dolgod – vágtatott vissza élesen. – A kocsit megtarthatod, meg a lakást is pár hónapig, amíg nem találsz magadnak mást. Nem vagyok szörnyeteg.
Mosolya telve volt a telhetetlen ragadozó könnyedségével, aki biztos benne, hogy a zsákmány már csapdába esett, csak az utolsó csapást kell mérnie.
Lassan odaléptem az asztalhoz, kihúztam a széket, és leültem, kezeimet nyugodtan helyeztem az asztallapra, és nem vettem le a szemem róla.
– Tehát azt mondod, hogy mindazt, amit tizenöt éven át építettünk, egyszerűen egy másik nőnek adtad át? Csak úgy ajándékba?
– Ez üzlet, Anya, te ezt nem értheted! – hangja megremegett, arca elszíneződött. – Ez befektetés, a jövőmbe, a szabadságomba!
Az ő jövőjébe. Nem a miénkbe. Így írt ki engem az életéből.
– Értem – bólintottam –, én vagyok a könyvelő, nem igaz? Mindent értek a befektetésekből, főként a nagy kockázatúakból.
Nem volt benne sem fájdalom, sem düh, csupán hideg, precíz számítás.
Nem tudta, hogy tíz éve készültem a válaszra, amióta először láttam a telefonján a „Várlak, cicám” üzenetet. Nem kiabáltam, csupán elindítottam a számítógépemen egy új fájlt, amelyet így neveztem el: „Tartalékalap”.
– Átírtad a tulajdonrészed? – kérdeztem, mintha az időjárásról beszélnénk.
– Mi közöd hozzá? – tört ki belőle mérgesen. – Minden vége! Pakolj!
– Csak érdeklődöm – mosolyogtam finoman. – Emlékszel arra a pontra az alapszabályban, amit 2012-ben fogadtunk el, amikor a céget bővítettük? Hogy a tulajdonrész átadásához szükséges a többi alapító jogi jóváhagyása?
Oleg meghökkent, mosolya már nem volt olyan magabiztos. Nem emlékezett – persze, hogy nem emlékezett. Soha nem olvasta el a dokumentumokat, amelyeket aláíratni engedett velem. „Anya, minden rendben? Aláírom, bízom benned.”
Ő hitt az elkötelezettségemben. És én valóban elkötelezett voltam. A munkának, minden pontig.
– Ez marhaság! – nevetett idegesen, de rekedtesen hangzott. – Milyen pont? Nincs ilyen.
– De volt. Az “Horizon” Kft., mi vagyunk az alapítók, ötven-ötven százalékban. 7.4 pont, “b” alpont: minden tulajdonrész átadás – eladás vagy ajándékozás – érvénytelen a másik alapító, az én, írásos és közjegyző által hitelesített hozzájárulásom nélkül.
Hangom nyugodt, lassú volt, akár egy tanóra minden egyes szava bement a tudatába, akár egy erős szög.
– Hazudsz! – ragadta meg a telefont. – Felhívom Viktort!
– Tedd csak – vontam meg a vállam. – Viktor Szemjonovics hitelesítette az alapszabályt, ő tartja a jegyzőkönyveket. Rendes ember.
Megfagyott. Rájött, hogy nem tréfálok. Viktor már a kezdetektől velünk volt. Nem Oleg befolyásolt embere. Az igazság embere volt.
Oleg tárcsázott, hallottam foszlányokat a beszélgetésből: „Viktor, Anya állítja… 2012-es alapszabály… tulajdonrész átadás pont…”
Hátrament az ablakhoz hátat fordítva nekem, mereven szorította a telefont, mintha meg akarná törni azt. Nem tartott soká a beszélgetés.
Amikor visszafordult, az arcán a pánik tükröződött.
– Ez… lehetetlen! Bíróságra megyek! Nem volt tulajdonom! Minden az enyém volt!
– Menj – bólintottam –, de tudd, hogy az ajándékozási szerződésed csak papír, amit nem ér semmit. Az eszközlopás pedig súlyos büntetést von maga után: gazdasági csalás kiemelkedő nagyságrendben.
Leült, már nem ragadozóként viselkedett, hanem egy rettegő, kiszolgáltatott állatként.
– Mit akarsz? Pénzt? Mennyit? Rendes váltságdíjat adok!
– Nem kell a pénzed, Oleg. Amit törvényesen megillet, azt kérem: az ötven százalékomat. És meg fogom kapni. Te pedig azon leszel, amivel hozzám jöttél tizenöt évvel ezelőtt – egy bőrönddel és adósságokkal.
– Én hoztam létre ezt a céget!
– Te voltál az arca, de én építettem – pontosítottam. – Minden szerződést, minden számlát, minden adófizetést. Amíg te Katival a szállodában „dolgoztál”.
Felpattant, feldöntötte a széket.
– Majd megfizetsz érte, Anya! Lerombollak!
– Mielőtt lerombolnál, – mondtam halkan –, hívd fel Katit. Kérdezd meg, kapott-e értesítést a hitel előtörlesztéséről.
Oleg megdermedt.
– Milyen hitel? Készpénzért vettem neki a házat!
– Nem – ingattam a fejemet az üzleti, számviteli mosolyommal –, nem vetted. Meggyőztél, hogy a cég befekteti a pénzét az ingatlanba. A “Horizon” megvette a házat, majd eladta a szeretődnek. Ő pedig hitelszerződést kötött a céggel a teljes összegre, a ház fedezete mellett.
Ezeket az iratokat én készítettem, Oleg. Az ötleted volt, emlékszel? Én csupán valósággá tettem.
– És tegnap, mint az egyetlen jogszerű alapító, indítottam a behajtási eljárást.
Katiinak harminc napja van a tartozás rendezésére. Ha nem, a ház visszakerül a cég tulajdonába, azaz az enyém lesz.
Az arca eltorzult, mintha gyertyaviaszból formáztak volna egy maszkot dühvel és rettegéssel. Szellemként nézett rám – nem arra a halkan tűrő anyára, aki évekig hallgatott, hanem egy hideg, veszélyes idegenre.
Felkapta a telefont, és nem vette le rólam a tekintetét, amikor hívta.
– Kati? Én vagyok. Figyelj… Mit? Milyen értesítés? Mit beszélsz?
Szinte tudományos érdeklődéssel figyeltem a pánikját. Hangja parancsoló volt először, aztán elakadt, remegett, végül csapongó mormogássá változott. Valaki a vonalban ordított. Ő mentegetőzött: „Minden rendben lesz”, „Hiba történt”, de már senki sem hallgatott rá.
Telefont olyan erővel dobta a kanapéra, hogy az kiszorult a helyéről és leest a földre.
– Te… – lépett felém levegőért kapkodva –, hideg, aljas szuka vagy!
Előrelépett, majd még egy lépést tett felém. Hatalmas, dühös és vörös volt.
– Azt hiszed, ez vicces? Hogy hagyok egy csendes könyvelőnőt mindent tönkretenni, amit felépítettem?
Megfogta a vállaim és megrázott. Fejem megcsúszott, fájdalom hasított a nyakamba.
– Lerombollak! Tizenöt évet áldoztam rád! Az egész ifjúságomat! Már a vetélésed után el kellett volna hagyjalak! Nem tudtál gyereket szülni, hiányos vagy!
És ekkor…
Kattanás.
Valami bennem eltörött. Az utolsó kapaszkodó – talán az emlék a szeretetről, vagy a sajnálat, hogy milyen ember volt – szertefoszlott porrá.
Belsőm üres, hideg és néma lett.
Rátekintettem – a torz arcára, a vállamba mélyedő markaira –, és nem éreztem sem félelmet, sem fájdalmat, sem dühöt. Csak végső felszabadulást.
– Engedj el, Oleg – szóltam halkan, mintha egy mély pince mélyéről jöttem volna.
Elhúzódott, mintha forró tárgyhoz ért volna. Lassan végigsimítottam a vállamon, igazgattam a galléromat. Felnéztem rá.
– Igazad van. Mindent kiszámoltam. De fogalmad sincs, mennyi ideje, és milyen alaposan.
Felálltam, odaléptem az íróasztalomhoz a nappali sarkában, és kinyitottam a fiókot. Nem egy könyvelési mappát vettem elő, hanem egy szürkét, megviseltet, tele személyes jegyzetekkel.
– Azt hitted, a “Horizon” az egész birodalmad? Hogy nem tudtam az árnyéküzleteidről? A borítékos zsebpénzekről? A ciprusi cégemről, amelyen keresztül pénzt mozgattál?
Elhalványult, arca hamuvá változott.
– Marhaság. Nincs semmid.
– Nekem minden megvan – válaszoltam nyugodtan, miközben kinyitottam a mappát. – Offshore számlák kimutatásai. Hangfelvételek, ahol dicsekszel, hogyan csaltad ki az adóellenőrzést. Üzleti levelezés, hamis szerződések, pénzmosási sémák. Kettős könyvelést vezettem, Oleg. Az egyiket neked, a másikat magamnak és azoknak, akik már rég vártak ezekre az anyagokra.
Kivettem egy pendrive-ot, és az asztalra tettem.
– Teljes anyagokat egy órával ezelőtt anonim módon átadtam a gazdasági bűnügyi osztálynak, egy titkosított csatornán keresztül. Már vizsgálják őket.
Csak vártam a megfelelő pillanatra. Te választottad azt
Oleg a mappára, a pendrive-ra, majd rám nézett. Mozdulatlan ajkai mozogtak, de nem hallatszott hang. Teljesen lemerült.
– Szóval ne aggódj Kati háza vagy a cég miatt. Hamarosan egyikre sem lesz szükséged. És a cuccaidat se pakold. A közeljövőben csak a szürke ruhára lesz szükséged.
Az ajtónak kopogása volt. Rövid, kitartó. Nem úgy, mint egy vendégnél. Inkább úgy, mint akik biztosak benne, hogy kinyitják az ajtót.
Oleg összerezzent. Felnézett az ajtóra, aztán rám. Szemeiben már nem volt düh, csak állati félelem. Megértette.
Szótlanul odaléptem és kinyitottam. Két civil ruhás állott az ajtóban.
– Jó estét. Popov Oleg Igorovics? Be kell jönnie tanúvallomást tenni. Információ érkezett.
Nem tiltakozott, nem kiabált. Csak állt, görnyedten, mintha percek alatt húsz évet öregedett volna.
Minden hiúság, minden ragadozó karizma eltűnt. Csak egy üres, megtört ember maradt.
Nem kellett bilincset tenni rá, szimplán elvezették. Amikor elhaladt mellettem, megállt. Rám nézett, néma tekintete kérdéseket szegezett: „Miért? Miért épp velem?”
Én pedig nem a férjemet láttam, hanem egy idegent, aki azt hitte, joga van engem tönkretenni, de nem kalkulálta, hogy túl fogom élni, és erősebben kerülök ki belőle.
Az ajtó becsukódott. Egyedül maradtam a házban, amely most már kizárólag az enyém volt.
Nem volt öröm. Nem volt sírás. Csak hihetetlen könnyűség – mintha egy súly esett volna le a vállamról, amit tizenöt éve cipeltem.
Fél év telt el.
Az irodában ültem, ami korábban az övé volt, de most az enyém volt. Az asztalra új szerződések kerültek.
Az “Horizon” csőddé vált, de még ez előtt, mint kulcsfontosságú tanú és a törvényes 50%-os tulajdonos, sikerült az eszközöket egy tiszta, átlátható és csak az enyém új céghez átvinni.
Most ez már a “Perspektíva” holding volt. Az én birodalmam.
Oleg nyolc évet kapott. Összeállt a nyomozókkal, és azokat is feladta, akik enyhíthették volna a büntetését.
Kati eltűnt aznap, amikor a ház a céghez került. Még csak nem is próbálta bizonyítani, hogy valóban ő vásárolta meg.
Nem kerestem új életet. Csak visszakaptam a régit, amelyet ő megpróbált ellopni. Tégláról téglára építettem – jelentésekben, számításokban, csendben.
Ő azt hitte, én csak a háttér vagyok, aki kiszolgálja a sikerét. Pedig én voltam az egész alkotója – és a végső forgatókönyv szerzője.
Az ablakhoz léptem. A város pezsgett, rohant előre – és én is része voltam ennek a sodrásnak. Nem árnyékként, nem egy igazgatói asszony szerepében, hanem egyenrangúként, erőként, olyan számként, amely már nem kiadás, hanem profit.
Három év telt el.
Egy reggel a postaládámban egy vékony borítékot találtam ismeretlen kézírással, bizonytalan betűkkel.
Benéztem – egy levelet Olegtől, a börtönből.
Nem kért bocsánatot, nem fenyegetőzött, csak írt. Avarróműhelyről, ételről, hosszú gondolatokról.
„Mindig is okosabb voltál nálam, Anya, túl büszke voltam ahhoz, hogy lássam. Azt hittem, az erő a pimaszságban van, de valójában a türelemben, a számításban és a várásban. Te vártál. És bezártad a mérleget. Csak azt még nem értem, mikor váltam számodra veszteséggé az eszköz helyett.”
Elolvastam, aztán bedobtam a fiókba. Nem égettem el, nem tartottam meg – csak félretettem.
Nem váltott ki sem fájdalmat, sem rosszindulatot. Semmit.
Első sorban múlt. Halott. Elkönyvelt.
Visszamentem az ablakhoz. A “Perspektíva” három régióban is jelen volt már, voltak fiókjaim, csapatom, projektjeim.
Sokat dolgoztam, de először az életemben örömmel. Mert ez volt az én munkám. Az én életem.
Felvettem a kocsikulcsot.
Ma korábban elhatároztam, hogy hazamegyek a munkahelyemről. Csak azért, mert megtehetem.
Mert a mérleg egyensúlyban van.
Összegzésként: Tizenöt év kitartó türelemmel és gondos tervezéssel egy olyan nő állt helyt, aki megőrizte hidegvérét és jogi éberségét ahhoz, hogy visszaszerezze, ami jog szerint az övé volt. Lépéseiért nem bosszút érzett, hanem elszántságot, amely végül szabadságot és saját birodalmat eredményezett számára.