A szolgálatunk során, melyet minden nap ugyanazzal a rutin szigorral végzünk, egy különös esemény történt, amely örökre változtatta meg az életem. Társammal, Balázzsal, egy olyan úton haladtunk, mely híres a gyakori balesetekről. A távolság és a hosszú, egyenes szakaszok miatt sokan hajlamosak túllépni a megengedett sebességet, ami akár tragikus következményekhez is vezethetett volna.
Aznap valami rendkívüli csend honolt a tájon, az ég kékje tiszta volt, és az úton nem is haladtak túl sokan. Olyan volt, mintha minden a legnagyobb rendben lenne, talán túlzottan is. Ekkor tűnt fel egy szürke autó, amely váratlanul gyorsan elhaladt mellettünk. A sebességmérő máris 150 km/h-t mutatott. Nappali fény, üres útszakasz – semmi sem indokolta ezt a gyorsaságot.
„Ennyi… valamit tenni kell” – gondoltam magamban. A rendszeres ellenőrzések során számtalan gyorshajtót kaptunk már el, de az ilyen nagy sebességű gyorshajtás mindig valami különleges érzést váltott ki belőlem. Az autós nem reagált a villogóra és a szirénára, mintha figyelmen kívül hagyta volna minket.
„Ez nem maradhat így” – döntöttem el, és azonnal rögzítettem a rendszámot, majd követtem az autót. A rendszer nem jelzett semmilyen körözést, az autó papírjai rendben voltak, de ennek ellenére nem lehetett elhagyni a szabályokat.
Mikor már túl hosszú ideje gyorsan hajtott, végre megállt. A kocsi az útszélén parkolt, én pedig gyorsan odaléptem az ablakhoz. Az ülésen egy nő ült, akit nem ismertem, de az arca mintha elárulta volna a kétségbeesést. Kétségeim nem voltak, hogy valami nem stimmel. A nő kábán nézett rám, és nem válaszolt azonnal a kérdésemre.
„Jó napot! Tisztában van vele, hogy mennyivel hajtott? Itt 90 km/h a megengedett sebesség” – kérdeztem szigorúan, miközben egy pillanatra az autó belsejét vizsgáltam.
„Igen… tudom…” – válaszolta reszketve, a hangja alig hallatszott.
„Rendben, kérem az okmányait!” – mondtam, miközben az ablakhoz hajoltam.
Ekkor viszont valami furcsa dologra figyeltem fel. A lába mellett, a talajszőnyegen egy sötétebb folt volt. Kezdtem gyanakodni, hogy nem sima vízről van szó. Egy gyors pillantást vetettem a nő tekintetére, és a félelem, amely a szemében csillogott, mindent elárult. Ekkor tudtam, hogy valami komoly történhetett vele.
„Megrepedtek a vizei?” – kérdeztem tőle, miközben próbáltam kontrollálni a saját aggodalmamat.
A nő szemei elteltek könnyel, és a hangja most már reszkető, de könyörgő volt.
„Kérem… segítsen… nem tudom, mit tegyek… egyedül vagyok” – válaszolta.
A feszültség hirtelen megnövekedett, de nem volt időm hezitálni. Azonnal rádión jeleztem, hogy egy sürgős esethez indultunk, és kísérjük a nőt a legközelebbi kórházba. A nő egyre inkább szenvedett, a fájások erősödtek, és ő minden egyes pillanattal jobban megijedt.
Az úton gyorsan, de óvatosan vezettem. Még sosem vezettem ilyen sebességgel, és talán soha nem is kellett volna. Kétségbeesetten próbáltam megnyugtatni a nőt, miközben magam is küzdöttem a szorongással, hogy vajon időben odaérünk-e.
„Minden rendben lesz, próbáljon mélyeket lélegezni. Ne aggódjon!” – próbáltam bátorítani, de igazából én sem tudtam, mi fog következni.
A kórházhoz közeledve, minden egyes kanyar és minden egyes féknyomás élesebbé tette a gondolatot, hogy ez a pillanat egy életen át velünk marad. Az intenzív fájdalommal küzdő nő mellett én is remegtem. Még sosem vezettem ilyen helyzetben, és bár gyakorlott rendőr vagyok, most éreztem először, hogy valóban az emberi élet a legfontosabb.
Amikor végre elértük a kórházat, már vártak ránk az orvosok és a szülésznők. Az ajtókat már kinyitották, és azonnal segítettek a nőnek, aki most már szinte alig volt képes megszólalni. Az egyik szülésznő megragadta a kezemet és bátorítóan mosolygott.
„Minden rendben lesz. Örömmel jelenthetem, hogy egészséges kislány született, és az édesanya is jól van” – mondta, miközben én elállt lélegzettel néztem őt.
Ahogy visszatértem az állomásra, egy olyan érzés vett körül, amit nehéz szavakkal kifejezni. Az egészséges baba és az anyuka megmentése volt az a momentum, ami ráébresztett arra, hogy miért fontos az, amit csinálunk. A szabályok betartása természetesen nélkülözhetetlen, de a legfontosabb mégis az emberi kapcsolatok és az emberség. Ez az élmény örökre megváltoztatott. Azóta minden nap, mikor belépek az autómba, tudom, hogy nemcsak a törvényt kell betartani, hanem mindig a legfontosabb, az emberi élet és méltóság védelmét is szem előtt kell tartanom.