A hétvégi csend, amely a hetedik emeleten található magánkórház szobájában uralkodott, különösen nyomasztó volt. Hanh arca, még mindig sápadt a pajzsmirigyműtét utáni állapot miatt, a szobát bevilágító fehér fényben élesen kirajzolódott, miközben a szívmonitor monoton pittyegése töltötte meg a teret.
Mielőtt Hanh ki tudta volna teljesen téríteni magát az érzéstelenítésből, meglátta Khai-t, a férjét, amint az ágya mellett állt. Egy vaskos papírhalmazt tartott kezében.
Hideg volt a hangja, teljesen érzéketlen:
– Felébredtél? Akkor írd alá ezt.
Zavarodottan nézett körül Hanh, és kérdezte:
– Miféle papírok ezek?
Khai durván tolta felé a dokumentumokat:
– Válási papírok. Már elkészültek, csak alá kell írnod, és kész is.
Hanh szavak nélkül maradt. Az ajkai remegtek, a műtét okozta torokfájás megakadályozta, hogy beszéljen. Szeme tele lett fájdalommal és zavartsággal.
– Ugye nem gondoltad komolyan?
– Nem viccelek. Nem akarom egész évben egy gyenge és beteg nő árnyékában élni. Elegem van abból, hogy egyedül cipeljék a terhet. Az igazi érzéseim szerint akarok élni.
Khai hangja nyugodt volt, mintha csak telefont cserélt volna, nem pedig a tíz év közös élet után feleségét hagyta volna el.
Hanh gyengéd mosolyt erőltetett az arcára, miközben könnyek szaladtak végig az arcán.
– Szóval… megvártad, hogy ne tudjak sem mozogni, sem reagálni, és így kényszerítettél aláírni?
Khai egy pillanatra elhallgatott, aztán bólintott:
– Ne hibáztass ezért. Előbb vagy utóbb úgyis megtörtént volna. Van másik valakim, aki már nem akar árnyékban élni.
Hanh harapdálta az ajkát. A torokfájás nem volt semmi a szívében tombolón átját fájdalomhoz képest. Nem kiabált, nem sírt hangosan; csak szelíden, halkan kérdezett:
– Hol a toll?
Khai meglepődött.
– Tényleg alá fogod írni?
– Te magad mondtad, hogy előbb vagy utóbb megtörténik.
Azután a férfi a tollat nyújtotta, Hanh remegő kézzel fogta meg, és lassan aláírta a nevét.
– Kész van. Kívánok neked boldogságot.
– Köszönöm. A vagyont visszaadom ahogy egyeztünk. Viszlát.
Khai megfordult és kilépett. Az ajtó halk záródással hallatszott, de kevesebb mint három perccel később újra kinyílt.
Egy férfi lépett be. Quan doktor volt, Hanh egyetemi barátja és az orvos, aki elvégezte a műtétet. Fehér rózsák csokrát és néhány orvosi jelentést tartott a kezében.
– A nővértől hallottam, Khai épp most ment el?
Hanh bólintott egy gyenge mosollyal:
– Igen, a válási papírokat hozta.
– És te hogy vagy?
– Jobban, mint valaha.
Quan leült mellé, az asztalra helyezte a virágokat, majd csendben átadott egy borítékot.
– Ez a válási dokumentumok egy példánya, amit a jogászod küldött nekem. Nemrég azt mondtad, ha Khai először nyújtja be a papírokat, adj nekem egy aláírható példányt.
Hanh azonnal kibontotta, habozás nélkül aláírta. Aztán felnézett Quanra, szemei most ragyogtak, mint soha azelőtt:
– Mostantól nem fogok senkiért élni. Nem kell már próbálnom „elég jó feleség” lenni, vagy úgy tenni, mintha minden rendben lenne, amikor valójában kimerült vagyok.
– Én itt vagyok. Nem azért, hogy valakit helyettesítsek, hanem hogy ott legyek, ha szükséged lesz rám.
Hanh enyhén bólintott. Egy könnycsepp hullott ki a szeméből – de nem a fájdalomtól. Inkább a megkönnyebbüléstől.
„Soha többé nem kell játszanom a szerepet, ami nem az enyém.”
Mindössze egy héttel később Khai egy sürgősségi csomagot kapott: a teljesen aláírt válópapírokat és egy kézzel írott üzenetet:
„Köszönöm, hogy úgy döntöttél, elmégy, így nem kell többet ragaszkodnom valakihez, aki már elengedett engem.
A valóban elhagyott nem én vagyok.
Te vagy az, aki örökre elvesztett valakit, aki teljes szívvel szeretett.”
Ebben a pillanatban Khai rádöbbent, hogy aki azt hitte, ő tartja kézben az irányítást, valójában ő az, akit hidegen hagytak el.
Összefoglalva: Ez a történet egy fájdalmas hátterű válásról szól, amely egy váratlan helyzetben zajlott le, egy betegség árnyékában. Megmutatja, hogy néha a legnagyobb elszakadásot a megbocsátás és az önbecsülés követi, amikor az ember képes maga mögött hagyni a múltat és újra megtalálni saját erejét.