„Egy pillanattal azelőtt készült ez az önarckép, mielőtt összeesett – és még mindig nem értem, miért történt” – így kezdődik egy anya megindító története, aki egy teljesen átlagos napnak indult, ám váratlan fordulatot vett.
Aznapra azt terveztük, hogy kikapcsolódunk és újra feltöltődünk: csak én meg Nikita – sem telefon, sem más kötelezettség – kizárólag hagyományos, egyszerű szórakozás a parkban. Először kipróbáltuk a pörgettyűt, majd mindketten ettünk egy-egy churrot, végül türelemmel vártunk körülbelül húsz percet a gyerekvonatra, amelyre Nikita ragaszkodott, hogy kétszer is felszálljunk.
Igazi büszkeséggel töltött el, hogy egész reggeltől nem kellett használnia az inhalátorát.
Közvetlenül azelőtt, hogy fotóztunk egy szelfit, hozzám simult és halkan ezt súgta: „Ez a legjobb nap, anya.” El sem tudom mondani, mennyire megérintette ezt a mondat.
Épp kanyarodtunk egyet, és Nikita integetett a körhintán lévő gyerekeknek. Csak három másodpercet fordultam vissza, hogy eltegyem a telefont a táskámba…
És éreztem, hogy összeroskad a testem az övémre.
Először azt hittem, hogy csak viccel vagy elaludt. Amikor azonban a nevével szóltam, nem válaszolt. A feje lógott, teste teljesen elvesztette tartását.
Kiabáltam. Egyáltalán nem emlékszem, hogyan oldottam ki a biztonsági övet, vagy hogyan ugrottam le a körhintáról – csak azt tudom, hogy magamhoz öleltem, és segítséget kértem.
„A legfurcsább az volt, hogy senki sem tudta megmondani, pontosan mi történt.”
Nem volt szó allergiáról, asztmás rohamról, vagy bármilyen eltérésről a vizsgálatok során. Csak egy hirtelen ájulás állt fenn. Az orvosok idegen kifejezéseket használtak, mint például „átmeneti esemény” vagy „magyarázat nélküli szinkópa”.
Aznap este, miközben a telefonon néztem át a képeket az intézmény előcsarnokában, észrevettem valamit a háttérben;
- egy férfit, aki egyedül ült,
- és minket közvetlenül figyelt.
Nem emlékeztem, hogy láttam volna őt azon a napon.
Megdermedtem, ujjam a képernyőn rekedt. Úgy tűnt, a kép csak egy egyszerű pillanatot ragad meg a napunkból. Azonban minél többet néztem, annál inkább feszélyezett a jelenléte.
Ott ült egy padon, karját összefonta, arca részben árnyék fedte el egy fa miatt. Valami ismerős volt benne, mégsem tudtam hová tenni.
A tekintete volt a legmeghatározóbb. Nem egyszerűen nézett, hanem bámult. Engem és Nikitát. Nyugtalanító intenzitással. Pedig amikor kattintottam, a pad üres volt.
Próbáltam megértéssel hozzáállni: talán a fáradtság vagy a stressz játszott közre. Sok mindenen mentünk keresztül. De egyre csak nőtt bennem az érzés, hogy valami nem stimmel.
Az orvosok folytatták a vizsgálatokat, de válasz továbbra sem érkezett. Egy nőgyógyász elmondta, hogy talán ritka reakcióról lehet szó, amely a szívvel vagy az idegrendszerrel kapcsolatos, ám bizonyosság nem volt.
Az információk hiánya kezdett feldúlni.
Fontos felismerés: Azon gondolat nem hagyott nyugodni, hogy az a férfi esetleg összefüggésben áll azzal, ami történt.
Sosem hittem a véletlenekben. De ez a helyzet egyszerűen túlságosan furcsa volt. Talán tudott valamit, vagy talán előre látta a történteket.
A következő reggel nem bírtam tovább – vissza kellett mennem a parkba, hogy talán találjak egy apró jelet. Nikita aludt, hogy visszanyerje erejét az ájulás után, én pedig elindultam.
A park szinte üres volt. A körhinta és a szelfipont közelébe léptem, majd alaposan körbenéztem.
Ő ott volt,
azon a bizonyos padon.
Megdermedtem. Pont olyan volt, mint a képen. Most azonban már nemcsak bámult, hanem követett is tekintetével.
Erőt vettem magamon, hogy odamenjek hozzá. Szívem hevesen vert.
– Elnézést – mondtam –, ismerjük egymást?
Nem mozdult. Csak egy pillanat múlva fordította lassan felém a fejét, mintha most venné észre először. Negyvenes éveiben járhatott, arca mély ráncokkal volt tele, de valahogy mégis ismerős volt.
Felállt, majd halkan annyit mondott:
– Sajnálom, nem akartam megijeszteni senkit.
– Ki maga? – kérdeztem határozottan. – Láttam a képen. Tud valamit a kisfiamról? Kapcsolatban áll a rosszullétével?
Az ember némán maradt, majd elfordította a tekintetét.
– Nem olyan, mint ahogyan gondolod. De talán eljött az idő, hogy megismerd az igazságot.
– Milyen igazságot? – nem értettem, mire céloz.
– Tudnod kell, ki is valójában a fiad. Nagyon fontos – súgta halkan.
Nem volt időm további kérdéseket feltenni, mert megéreztem egy kéz érintését a vállamon. Megfordultam, és egy rendőr állt előttem.
– Asszonyom, távolodjon el ettől a férfitól – parancsolta határozottan –, minden rendben?
Az illető bólintott, majd szó nélkül eltávolodott a tömegben.
– Várjon! – kiáltottam utána. – Gyere vissza! De már nem fordult vissza. Valami eltört bennem – mintha elvesztettem volna egy darabot az igazságból.
– Ki volt ez az ember? – kérdeztem a rendőrt. – Mi történik?
– Nem mondhatok túl sokat – válaszolta udvarias, ám határozott hangon. – Jobb, ha távol marad tőle. Ez az ember veszélyes.
Meg akartam tiltakozni, de a rendőr tekintete megálljt parancsolt.
Az autóhoz mentem, tele bizonytalansággal. Mit jelentett az, amit mondott? Milyen igazságról van szó Nikitával kapcsolatban?
Az éjszaka nem hozott megnyugvást. Gondolataim csak a férfi szavaira korlátozódtak: „Tudnod kell az igazságot a fiadról.”
Másnap reggel kórházba mentem, remélve, hogy jó híreket kapok.
Amikor beléptem a szobába, a szívem örömtől dobogott: Nikita az ágyon ült, és mosolygott.
– Anya! Találd ki! Megtudták, mi történt velem!
– Mi az, kicsim? – félve hittem.
– Egészséges vagyok! – lelkesedett. – Neurokardiogén szinkópám volt. Az orvosok szerint ez a vazovagális ájulás. Ez akkor történik, ha a szervezet valamilyen stresszre reagál, és egy pillanatra „kikapcsol”. Csak túl izgatott voltam. Most már teljesen jól vagyok.
– Ennyi az egész? – kérdeztem hitetlenkedve.
– Igen, csak pihennem kell egy kicsit. Most már remekül vagyok!
Átöleltem, miközben könnyek gyűltek a szemembe a megkönnyebbüléstől.
Ám a gondolatok ismét visszatértek.
Az a férfi.
Ő tudta.
Nem véletlenül volt ott. Nem csupán egyszerű kíváncsiságból figyelte őket. Úgy tűnt, előre látta az eseményeket, és figyelmeztetni akart. Az orvosok megerősítették a diagnózist, de az ő szavai adták meg a történet utolsó, hiányzó darabját.
Sosem derült ki, ki volt valójában. Elvesztettem a nyomát. Mélyen bennem mégis érzem, hogy aznap nem egy véletlen történt.
Időnként a sors a legkülönösebb módokon hozza el a válaszokat.
Összefoglaló gondolat: A teljes igazságot csak akkor ismerheted meg, ha összeilleszted az összes kirakós darabot, még akkor is, ha ez a folyamat néha titokzatos és érthetetlen.