A kis faluban, ahol az idő mintha megállt volna, élt Hanna, egy idős hölgy, akit mindenki csak Babi-nak nevezett. A háza a falu szélén állt, egy kis kerttel körülvéve, tele virágokkal és friss zöldségekkel. Babi minden nap reggel nyolc órakor kiült a teraszra, hogy élvezze a friss levegőt, és figyelje, ahogy a falu élete kezdődik. Mindig mosolygott, és bár a falu lakói közül már sokan elköltöztek, vagy elveszítették a kapcsolatot a világgal, Babi még mindig ott volt, mint egy élő emlékezet.
A fiai – Zoltán és Péter – már évek óta nem jártak haza. Zoltán a fővárosban dolgozott, Péter pedig külföldön telepedett le. A család szétszakadt, mint a gyökerek nélküli fa. A lányai – Erika és Júlia – ritkán látogatták meg, mivel mindegyikük saját életét élte, és úgy tűnt, hogy a falu már nem volt számukra fontos. Babi nem panaszkodott, tudta, hogy mindenkinek megvan a saját élete. De minden este, ahogy az óra ketyegett, a magány egyre inkább elhatalmasodott rajta.
Egy nap, mikor Hanna a kertben dolgozott, érezte, hogy egyre fáradtabb. Minden mozdulata lassúbb lett, és ahogy felemelte a seprűt, hogy lesöpörje a faleveleket, úgy tűnt, mintha minden ereje elhagyta volna. Lefeküdt egy kicsit pihenni, de valami belső érzés azt súgta, hogy talán túl késő lesz.
Néhány nap múlva Babi összeesett a házában. A szomszédok aggódva hívták a mentőket, de mire megérkeztek, már nem lehetett segíteni rajta. Az orvosok szerint egyszerűen elaludt, mint aki készen állt arra, hogy elengedje ezt a világot.
A fiai és lányai csak napokkal később érkeztek meg, amikor már mindent elintéztek. A temetés során az egész falu ott volt. Babi számára az volt a legfontosabb, hogy mindenki emlékezzen rá, és ő ezt tette – ott hagyta a hagyatékát, a szeretetét, amit mindenkinek adott.