Elszalasztotta a repülőjét, mert segítséget nyújtott egy lábsérült férfinak, nem is sejtve, hogy ő pont a légitársaság tulajdonosa.
Egy festői kisvárosban, ahol mindenki a szomszédot a keresztnevén ismerte, élt egy fiatal lány, Anna. Ez a település olyan békés és vendégszerető volt, mintha megállt volna az idő: szűk utcácskák, régi közvilágítás és virágágyásokkal övezett házak. Folyamatosan érezni lehetett itt a nyugalom és a segítségnyújtás légkörét. Az emberek évtizedek óta ismerték egymást, a családok barátságban álltak, és mindenki segített, aki rászorult. Anna közülük kitűnt különleges jóságával. Nemcsak hogy mosolygott a járókelőkre, de őszinte vágy élt benne, hogy mások életét felvidítsa. Nagylelkű embernek tartották, aki még idegeneken is segítene bármikor.
Annának a jóság és segítőkészség nem teher volt, hanem életmód. Hit abban, hogy egy apró tett akár egy nagyobb dolog kezdete lehet. Bevásárlást vitt az idős szomszédnak, támogatta barátait nehéz pillanatokban, jótékonykodott: ezek mindennapjainak részét képezték. És bár néha ő maga is pihenésre vágyott, mindig talált erőt másokért. Így senkit sem lepett meg, amikor egyszer bejelentette, hogy ismét segített valakin – még ha ez nála fontos áldozattal is járt.
Ám ezúttal az események más mederbe terelődtek. Egy reggel, amikor az első napsugarak betörtek az ablakon, Anna szokatlan izgalmat érzett. Már hónapok óta várta ezt a napot: egy rég nem látott barátnőjével találkozott volna, akit öt éve nem látott személyesen. Barátnője külföldön tanult, az évek gyorsan elszálltak, köztük a kapcsolat majdnem megszakadt. Egy véletlen találkozás egy közösségi oldalon újra összehozta őket, és elhatározták, hogy személyesen is találkoznak. Annának ez maga volt a sors ajándéka.
Úgy készült az útra, mintha attól rettegne, hogy valamit otthon felejt. Minden tárgy fontosnak tűnt: kedvenc pulóvere, az album tele gyermekkoruk képeivel, a jegyzetfüzet, hogy megőrizze minden cseréjük emlékét. Elképzelte, ahogy barátnőjével az ismeretlen város utcáin sétálnak, egy hangulatos kávézóban kávéznak, nevetnek, hogy majd hasuk fájjon, és megosztják az eltelt évek történeteit. Ez az elképzelés melengette szívét, amikor vidáman indult a buszmegálló felé, amely a pályaudvarra, onnan pedig a reptérre vitt volna.
A levegő friss volt, az ég tiszta. A levelek már az őszi színekbe öltöztek, reménytől telt az atmoszféra. Anna mélyen belélegezte a reggel illatát, és visszagondolt mindarra: hogy barátnője mennyit változhatott, hogyan hangzik majd hangja az évek után, és milyen fordulatot vesz majd a találkozásuk. Az idő formálja az embereket, de Anna bízott benne, hogy barátságuk érintetlen marad.
Amikor gondolatai a boldog emlékek között vándoroltak, tekintete megakadt egy járda szélén álldogáló férfin. Megkínzottan nézett ki, láthatóan fájdalmai voltak. Mozgása lassú, egy ház falának dőlt, hogy megálljon. Anna ösztönösen lassított. Tudta, sietnie kell – a gép nem vár –, mégis valami belül megállította. Intuíció volt vagy az a kötelességtudat, mely egész életét vezérelte?
Óvatosan közelebb lépett, és kedvesen megkérdezte:
– Elnézést, nem érzi jól magát? Segíthetek valamiben?
A férfi visszafordult felé, majd gyenge hálás mosollyal válaszolt:
– Victor vagyok – lihegte. – Két napja kificamítottam a bokámat… Ma viszont minden áron el kell érnem egy járatot. Már késésben vagyok, a reptér pedig túl messze van.
Anna megállt egy pillanatra, és gondolkodni kezdett…