Még most is emlékszem arra a reggelre, amikor minden megváltozott. Nem voltak veszekedések, semmi előjele nem volt a végnek. Csak egy halk búcsú, amit soha nem értettem meg.
A férjem, Miklós, csendesen felkelt, felvette a legjobb ruháját, és egy gyors csókot adott a gyerekek homlokára. Aztán anélkül, hogy bármit mondott volna, elment. Az ajtó halk kattogása jelezte, hogy elment. Nem hagyott üzenetet, és nem ígérte, hogy visszajön. Csak a csend maradt.
Eleinte még nem éreztem semmit, hiszen ott voltak a gyerekek, akiknek minden reggel szükségük volt a szeretetre, az ételre, és a figyelemre. A palacsinta illata megtöltötte a házat, és a gyerekek kérésére még többet főztem. De ahogy telt az idő, egyre inkább éreztem, hogy Miklós nem fog visszatérni. Az üzenetei válasz nélkül maradtak, és a számlák gyorsan halmozódtak. Az élet már nem a családi boldogságról szólt, hanem a mindennapi túlélésről.
A házban mindent eladtam, hogy fedezzem a szükséges dolgokat. Minden munkát elvállaltam, amit csak találtam: pincérnő, takarító, mindenhol, ahol szükség volt rám. És közben próbáltam a gyerekek számára megteremteni azt a stabilitást, amit nekem már nem volt. Az éjszakák hosszúak voltak, és minden egyes nap csak a fáradtságot hozta.
Aztán jött a kilakoltatás. Egy papírlap, amely figyelmeztetett arra, hogy két hónapunk maradt. És nem voltam felkészülve, sem érzelmileg, sem pénzügyileg. Ekkor minden összeomlott bennem. Azon az estén, mikor lefektettem a gyerekeket, kimentem a tornácra, és a csillagokat néztem. Ekkor jött el a pillanat, hogy minden fájdalom elárasztott. Sírtam, miközben a kérdés: „Miért?” mindent elnyelt.
De ekkor, a mélypontot követően, valami elkezdett változni bennem. Megértettem, hogy a legfontosabb most a gyerekek. Én erős leszek, mert ők rám számítanak. És bár a világ összeomlott körülöttem, egy dolog biztos volt: nem adom fel.