Soha nem gondoltam volna, hogy az a nap ilyen drámai módon átformálja az életemet.
Öt gyermekkel a nyakamban, miután Mark két évvel ezelőtt egy szívrohamban elhunyt, minden nap küzdelem volt. Az a telefonhívás, amit azon az este kaptam, örökre belevésődött az emlékezetembe. A mentősök mindent megtettek, de már túl késő volt. Markot elvesztettem, őt, aki mindig ott volt, hogy támogasson, és most egyedül kellett megküzdenem a gyerekekkel és a háztartással. Az otthonunk, amely egykor boldog pillanatok színhelye volt, most teherként nehezedett rám.
A napjaim szinte észrevétlenül teltek el. A reggeli készítése, a gyerekek iskolahoz szállítása, az esték, amikor takarítani próbáltam és közben vigasztaltam őket – nem volt időm arra, hogy magamra figyeljek. Még gyászolni sem volt erőm, hiszen túl sok minden volt, amivel foglalkozni kellett. A számlák felhalmozódtak, és végül egy kilakoltatási felszólítást kaptunk. Nem volt pénzünk, hogy maradhassunk.
Aztán, egy utolsó pillanatban, amikor már minden reménytelennek tűnt, egy boríték érkezett. Egy meghívó egy jótékonysági rendezvényre, amit egy Lucas nevű milliomos szervezett. Bátortalanul mentem el, nem tudtam, mire számíthatok. A rendezvény pompás volt, de amikor Lucas bejelentette, hogy rászorulóknak ad otthonokat, úgy éreztem, mintha megállt volna az idő. A nevemet is említette.
„Sarah Williams, öt gyermek édesanyja, aki minden tőle telhetőt megtesz a családjáért. Szeretném adni önnek egy házat.”
Megdöbbenve vettem át a kulcsokat egy gyönyörű otthonhoz, amiről mindig is csak álmodtam. Hogyan lehettem én méltó erre?
Másnap reggel, amikor beléptem az új ház fő hálószobájába, egy apró borítékot találtam az ágyon. Kinyitottam, és egy üzenetet olvastam, amitől majdnem elállt a lélegzetem.
„Sarah, amit most kaptál, csak az első lépés. Vár rád egy sokkal nagyobb ajándék.”