Amikor Lina először találkozott Erik családjával, olyan volt, mintha egy kihalt ház folyosóin sétálna: elegancia volt, megfeszített illem, de melegség semmi. Az anyósa, Birgit, végigmérte már az első vacsorán. Nem kellett kimondania: nem ide való.
Az évek teltek. Erik szenvedélyesen szerette Linát, de ahogy a családi összejövetelek közeledtek, a férfi arca mindig megkeményedett. Lina ezt a házasság árának tekintette. Elszigeteltségért, szerelemért.
Amikor a fiuk, Noel megszületett, Lina azt remélte, végre áttörik a fal. De Birgit csak egyszer jött el – és még akkor is megjegyezte:
– Furcsa… nem hasonlít rátok. Túl sötét a szeme, túl egyenes az orra…
Lina napokig emésztette a megjegyzést. A gyermek minden apró vonásában Eriket látta – de úgy tűnt, a család csak azt figyelte, ami különbözik.
Aznap este Erik csendesen megszólalt:
– Anyám szerint… nos, szerint DNS-teszt kellene.
Lina lenézett az alvó kisfiukra. Érezte, mintha jeges víz ömlene a mellkasába.
– És szerinted?
Erik nem válaszolt. Csak megvonta a vállát.
Másnap Lina egy feltételt állított:
– Csináljuk meg. De az egész család tesztet csinál. A te DNS-ed, az anyádé, és… a tiéd is. Nem csak a gyermekem származását kérdőjelezzük meg.
Birgit dühöngött, de Erik kiállt Lina mellett. A minták bekerültek a laborba.
Három hét múlva jöttek az eredmények.
Lina bontotta ki a borítékot először.
A kisfiuk természetesen az ő és Erik biológiai gyermeke volt.
De egy másik papír… egy genetikai összeférhetetlenségre mutatott rá.
Erik nem volt Birgit biológiai fia.
Az asszony elsápadt. A szoba forgott körülötte. Egy pillanatra minden mozdulat megfagyott. Erik döbbenten nézett rá, mintha először látná.
– Ez… ez lehetetlen – suttogta Birgit.
Lina ekkor csak ennyit mondott:
– Most akkor kinek kell bocsánatot kérnie?
A csend, ami ezután következett, évek hazugságát temette maga alá. És talán egy új igazságot szült – amely végre tisztán láthatóvá tette, kik vagyunk egymásnak valójában.