Kinga a nappaliban ült, maga előtt egy kibontatlan borítékkal. A hitelkártya-társaság újabb figyelmeztetést küldött – kamatok, késedelmi díjak, a szokásos szorítás. Ahogy végigsimított a borítékon, a telefonja megvillant: „Üdv a Santorini-i naplementéből! ❤️ – Anya”.
A fotón az édesanyja mosolygott, kezében egy margarita, mögötte a ragyogó tenger. Kinga ujjai megfeszülték a képernyőn.
„Komolyan, anya?” – suttogta. – „Miközben én azt sem tudom, miből veszek kenyeret holnap?”
Kinga mindig is közel állt az anyjához. Egyedülálló anya volt, három állással zsonglőrközött, hogy Kingának mindene meglegyen. Most, hogy nyugdíjba ment, utazott – sokat, és látványosan.
Egy héttel később, amikor anyja hazatért, Kinga nem bírta tovább magában tartani.
– Hogy tehetted ezt velem? – tört ki belőle. – Én itt fuldoklom a számlákban, te meg Görögországban kortyolgatod a koktélokat?
Az anya lassan levette a kabátját, majd leült, higgadtan.
– Drágám… egész életemben érted dolgoztam. Az egyetemed, a lakásod első bútordarabjai, az orvosi számláid… Én választottam azt, hogy magamat háttérbe szorítom.
Kinga csak nézte. A keserűség még mindig ott szorított a mellkasában.
– Most, hogy végre lehetőségem van boldognak lenni, azt várod, hogy a te pénzügyi hibáid árnyékában éljek?
– De én csak egy kis segítséget kértem – suttogta Kinga.
– És én pedig egy életet adtam neked – válaszolta csendesen. – Most itt az ideje, hogy a saját lábadra állj.
Kinga nem válaszolt. Nem volt mit mondani. Csak akkor értette meg igazán, mit jelent a mondat, amit az anyja annyiszor mondott:
„Egész életemben dolgoztam érted – most végre magamért élek.
És valahol, a csalódottság mögött, megszületett benne a felismerés: az önállóság nem büntetés, hanem ajándék, amit túl későn kezdünk megbecsülni.