Arthur a döntését véglegesnek érezte. A lakás kulcsát a komódfiókba tette, az utolsó ingét is bedobta a sporttáskába, és mély levegőt vett. A levegő nehéz volt – Annabelle parfümjének maradványa és a friss eső illata keveredett benne, amely az ablakon túl hullott.
„Ez lesz az új életem kezdete” – gondolta.
Amikor elindult az ajtó felé, Annabelle már ott állt, mint mindig, amikor érezte, hogy valami változni fog. Kezében egy fekete mappát tartott, arcán csendes derű.
„Nem kell semmit mondanod” – suttogta –, „csak gyere vacsorázni még egyszer utoljára.”
Arthur habozott. De a bor illata, a régi porcelán, a megszokott abrosz… Minden olyan ismerős és biztonságos volt, hogy bólintott. Belépett.
Az asztalnál már ott ült Nataphine is – bizonytalan mosollyal, kissé feszülten. A szoba lassan megtelt Arthur rokonainak és barátainak arcával. Egy búcsúest. De nem olyan, amilyenre ő számított.
Annabelle mosolygott. „Ma este búcsút veszünk – nemcsak egymástól, hanem a régi hazugságoktól is.”
Egy pohár borral a kezében emelkedett szólásra, s közben az asztal közepére helyezett néhány dokumentumot. Arthur szeme azonnal felismerte: bankszámlák, e-mailek, hitelszerződések… És ott volt az a záradék is, amit egyszer figyelmetlenül aláírt – a hűtlenségről.
„Ma van az a nap, amikor nemcsak elhagysz valakit, hanem elveszíted, amit soha nem értékeltél” – mondta halkan Annabelle.
És akkor Arthur végre megértette: nem ő hagyta el Annabelle-t. Ő volt az, akit elhagytak – egy okos nő által, aki nem bosszút, hanem igazságot szolgáltatott.