Aznap, amikor először léptünk be a gyermekotthon kapuján, még nem sejtettük, hogy ez az apró lépés mekkora változást hoz majd az életünkbe. Oleggel régóta vártunk arra, hogy egy új családtaggal bővüljön a kis világunk. Amikor megismertük Zsófit, a négyéves kislányt, azonnal éreztük, hogy valami különleges kapocs szövődik közöttünk.
Zsófi félénk volt, de a szemében ott ragyogott az a különös fény, amit csak azok a gyerekek hordoznak, akik sok mindent átéltek már, de mégis reményt sugároznak. Hazavittük, és az első napokban az otthon melegét igyekezett beilleszteni az új életébe.
Oleg lelkesedése ragadós volt. Éveken át küzdöttünk, hogy családot alapítsunk, és most végre teljesnek éreztük magunkat. De az öröm mellett apró jelek kezdték árnyalni a boldogságot. Zsófi néha eltűnt a tekintetében egy pillanatra, amikor Oleg felé nézett, mintha titkolna valamit. Egy este, miközben a szobájában játszottunk, váratlanul odajött hozzám, és halkan, szinte suttogva mondta:
– Anya, ne bízz apukában.
Megdermedtem. Szavai nem fenyegetőek vagy haragosak voltak, inkább egy gyermeki félelemmel teli figyelmeztetés. Lehajoltam hozzá, és lágyan megfogtam a kezét.
– Miért mondod ezt, drágám? – kérdeztem, miközben próbáltam a legbiztonságosabbnak tűnő hangon beszélni.
Zsófi szemében könny csillant meg, de elmosolyodott, mintha tudná, hogy egy titok birtokosa lettem.
Ettől a naptól kezdve tudtam, hogy nem csak őt kell megvédenünk, hanem meg kell értenünk a múltját is, hogy közösen építhessük a jövőt.