Oleg Mihajlov doktor nem számított arra, hogy az élete ilyen drámaian megváltozik. 42 évesen ő volt az egyetlen, aki felelősséget vállalhatott három unokaöccséért – hármasikrekért –, miután húga, Natalja tragikusan elhunyt szülés közben.
Az a szörnyű nap pánikkal és szorongással telt. Oleg végigfutott a kórház folyosóján, szorosan szorítva Natalja kezét, és próbálta megnyugtatni.
– Natasa, ne aggódj… Minden rendben lesz – suttogta, kényszerítve magát, hogy higgyen a szavainak.
A nő hálával nézett rá, a súlyos fájdalom ellenére, és alig hallhatóan megszólalt:
– Te vagy a hősöm… Köszönöm, hogy itt vagy…
Néhány perccel később a műtő ajtaja bezárult, és Oleg megdermedt. A nővére az orvosok karjaiban feküdt, Oleg szíve pedig összeszorult a félelemtől. Hamarosan legrosszabb félelmei valóra váltak. – Natalja… – suttogta, az életét követelve, de nem érkezett válasz.
Néhány óra múlva az orvos nehéz arckifejezéssel lépett hozzá.
– Oleg, mindent megtettünk, amit tudtunk. Natalja nem élte túl. Mintha a világ omlott volna össze körülötte, amikor rájött, hogy elvesztette a húgát. És a három gyermeke magára maradt.
Sikoly hallatszott a kórház lépcsőjéről. Alekszej volt az, Natalja volt férje.
– Hol van?! Miért nem figyelmeztettél?! – sikította.
Oleg dühösen megfordult, és így szólt hozzá:
– Nem voltál ott, amikor szüksége volt rád! Hónapok óta nem voltál ott! Most el akarod vinni a gyerekeket?!
Alekszej sikoltozva rohant a gyerekek felé:
– Elviszem őket! Ők az én gyerekeim!
Oleg egy lépést sem engedett neki.
– Jobb apa lettél volna, ha legalább egyszer gondoltál volna rájuk! Nem voltál ott, most ne zaklasd őket! – válaszolta Oleg.
Alekszej gyorsan elment, fenyegetéseket hagyva maga után.
Oleg gondolkodás nélkül gyámságot kért. Eltökélte, hogy ő lesz az, aki gondoskodik a gyerekek jövőjéről.
A bíróságon Alekszej kijelentette, hogy jobb körülményeket tudna teremteni a gyerekeknek, mint Oleg, de a bíró véget vetett ennek.
– A múltbeli hibáid magukért beszélnek – mondta a bíró. – Oleg megtartja a gyámságot.
Néhány évvel később Alekszej újra megjelent Oleg életében, bízva abban, hogy most már igazi apa lehet.
– A gyerekekért jöttem – mondta a küszöbön állva.
Oleg, szavait hallva, nem tudta visszafogni a haragját.
– El akarod vinni őket mindazok után, amik történtek? Hol voltál ennyi éven át? Nem voltál velük!
– Megváltoztam, van munkám és stabilitásom. Az apjuk akarok lenni – mondta Alekszej.
Oleg elszántan, mosolyogva válaszolt:
– Meglátjuk, mit mond a bíróság.
Az ügy újra a bíróságon volt. Alekszej most bemutatta az összes eredményét: stabil állást, házat, sikeres rehabilitációt. A bíróság azonban Oleg egészségi állapotát tárgyalta, aki gyógyíthatatlan agydaganatban szenvedett.
– Mihajlov doktor súlyos beteg – mondta Alekszej ügyvédje. – Nem lesz képes gondoskodni a gyerekek jövőjéről.
A bíró nagyot sóhajtott, de döntést hozott:
– A gyámság Alekszejre száll. Két hete van az átadás hivatalossá tételére.
Amikor Oleg látta, hogy a gyerekek indulni készülnek, úgy érezte, megszakad a szíve.
– Nem akarunk elmenni! Nem akarunk itt hagyni titeket! – sikítottak.
Oleg, a karjaiba szorítva őket, azt mondta:
– Szeretlek titeket. De gondolnotok kell a jövőre. Minden rendben lesz.
Alekszej autója előtt a gyerekek hirtelen visszarohantak Oleg karjaiba.
– Nem akarunk elmenni! – sírtak.
Alekszej végignézte ezt a jelenetet, és hirtelen rájött, hogy fontos döntést kell hoznia. Oleghez lépett.
– Igazad volt. Ez nem a gyerekekért folytatott harc, ez az ő életük. Nem akarok a fájdalmuk oka lenni.
Alekszej segített Olegnek visszavinni a gyerekeket a házba.
– Neveljük fel őket együtt, ha egyetértetek – mondta Alekszej.
Oleg bólintott, szeme elszántsággal telt.
– Értük mindig.